Milyen egy "majdnem szerelem"?

Ez egy befejezetlen történet. Egy szépen becsomagolt ajándék, amit soha nem bonthattunk ki, és nem tudtuk meg, mit rejt számunkra, mert mindig akkor érkezett meg a másik a vallomással, amikor nekünk nem volt megfelelő az időpont. A legszebb résznél elszakadt film, egy félbemaradt mondat, egy simogatás, egy ölelés, egy megszegett, sosemvolt ígéret, találgatás, a „mi lett volna ha”, és a „talán” szavak zakatolása a fejünkben. Akár egész fennmaradó életünkben bánkódás utána, elrévedezés minden szaván, mosolyán.. Egy majdnem szerelem megreked a kezdeti szakaszban, soha nem képes felnőni, szárba szökkenni, büszke, életerős, elkötelezett, komoly érzéssé, társszerelemmé válni, ha nem határozunk úgy, hogy most feladunk mindent azért, hogy végre vele lehessünk. Vele, azzal a nővel/férfivel, akit mindig szerettünk, akire egész életünkben vágytunk. Soha nem tudjuk, hogy hányadán állunk a másikkal, ha nem mondjuk el neki. Kézen fogva hajolnánk meg a világ előtt, tessék, itt vagyunk, ezek vagyunk, és szívünk mélyén legalizálnánk, felvállalnánk ezeket az érzéseket, temporális kötelékeket, de tudjuk, nem siettethetünk semmit, hiszen olyan régen várunk, megérdemeljük a jót. Azért fáj ez annyira, mert ráébredünk, a másik csak fél gőzt, fél energiát rakott bele, egészen nem is volt jelen benne. Ezek a különös vonzalmak, plátói szerelmek, szexkapcsolatok, extrákkal fűszerezett barátságok a legértékesebb kincsünket, az időt pazarolják. Azért különösen nehéz kilábalni belőlük érzelmileg, mert furcsán érnek véget, hiszen hivatalosan soha nem is kezdődtek el igazán. Mindig ösztönösen vágyunk arra, hogy lezárjunk bizonyos életszakaszokat, elvarrjuk a ragaszkodás szálait, de egy majdnem szerelem általában úgy végződik, hogy egyikük eltűnik, köddé válik, mintha sosem lett volna, és a másiknak összetörik a szíve. Ezért írom már le sokadjára, hogy ha kitárja valaki számunkra a dobogó szívét, akkor tisztlejük meg azzal, hogy válaszolunk neki.