Egy ördögi kör: a sebzett ember sebez meg másokat, miközben fel sem fogja , mekkora károkat (pusztítást) okoz a viselkedésével. Félreértés ne essék, nem (csak) pofonokról és hangos tányértörésekről van szó (persze arról is), hanem egy vicces gúnyolódásról, egy nem viszonozott ölelésről, egy halk epés megjegyzésről, egy megsemmisítő pillantásról, egy válasz nélkül hagyott üzenetről, egy megjegyzésről, ami által a másik megbántva érzi magát.. Ez mind-mind azt üzeni a másiknak, hogy nem vagy szerethető. Elképzelhető persze, hogy a másik nincs tudatában annak, hogy amit tesz, azzal milyen lelki terhet tesz a másikra. Jellemzően azt szokták mondani, hogy a másik ne legyen már olyan érzékeny, az életben csak keményen lehet elérni valamit. De az igazság az, hogy ez nem igaz. Szeretettel lehet élni egy egymás felé fordulni, és mindazzal, amit az érzelmi intelligencia fogalma magában foglal. Ez pedig fejleszthető. Tegyük hát meg, hogy sebzett énünk begyógyulva szebbé tegye a körülöttünk élők mindennapjait. Sokkal kevesebb embernek kellene terápiára járnia, ha az emberek empátiával fordulnának egymás felé. Létezhetne olyan világ, ahol a csecsemőket nem hagynák sírni, ahol nem erővel próbálnák lecsitítani a dackorszakot, ahol az iskolában nem büntetnének rossz jegyekkel. Jó lenne, ha nem becsmérelnék a házasságkötés előtt a fiatal választottját. Elismerésre méltó lenne, ha a fiatalok elismernék az idősebbek tapasztalatait. Nyílt tükör lenne mindez számunkra, ha hajlandóak lennénk belenézni. Azt üzeni, hogy életem azon a pontján valami nem volt rendben, valaki sebet ejtett a lelkemen, ami hegesedve ott maradt bennem és bizony rettenetesen sajog a zordabb időszakokban. Pont úgy, mint a lélegeztetés a nyakamon... Most fordítsuk meg a játékot és gondoljuk végig, a mi tetteink miatt vajon kinek lehetnek ugyanilyen érzései? Érdekes dolog ez a pszichológus székéből nézve, hogy ha treníroznánk az érzelmi intelligenciánkat és több értő figyelemmel fordulnánk egymás felé, ha több empátiával élnénk a mindennapjainkat, ha vállalnánk az érzéseinket és nyíltan mérnénk azokat kommunikálni, miközben valóban önazonosak maradunk, akkor vajon szükség lenne arra, hogy velem szemben ülve tőlem kapja meg mindezt az ember? A lelki gyógyulás alapja, az elfogadás, az empátia és a hitelesség. Mi, szakemberek ezeket az alapelveket betartva próbálunk segíteni...