A zsebkendő...

Bizony ez véresnek látszik...-nézegetem a századik papír zsebkendőt kb , amit ma arra használtam, hogy letöröljem vele a könnyeimet vagy kifújjam az orrom... Nem fáj semmi, nem szúr, csak olyan ingatag vagyok... Bizonytalanul kivánszorgok a fürdőszobába, útközben többször megingok, de megyek, mert a véres zsebkendő nem jelent túl jót...főleg nem így év végéhez közeledve... A stroke teszt, meg kell csinálnom, hajt ki a tudat a tükörhöz, közben azon jár az agyam bevághattam-e valamibe az orrom... A tükör előtt állva pár másodpercig nézem az arcom, próbálom észrevenni, ha valahol elzsibbadt... Emelem a kezem, próbálom megérinteni az orrom, elsőre sikerül minkét kezemmel... Kinyújtom a nyelvem, majd kimondom az első mondatot, ami eszembe jut... Minden jó, visszahallom a saját hangom, nem beszélek hülyeséget... ÁÁÁÁ, nem lehet semmi komoly, hiszen a teszt negatív... Próbálom elhessegetni a gondolatot, nem kezdődhet minden elölről, jól vagyok... Furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen már nincs mit veszítenem, ami fontos volt azt elveszítettem. Az esélytelenek nyugalmával kérdezem magamtól, mi jöhet még? Gyorsan lezuhanyzom, majd pizsamába bújok... Meglátjuk reggel, nyugtatom magam, lehet, hogy csak az orromban pattant el egy ér... Magam miatt nem is aggódom, a cicám fontosabb, még megnézem minden rendben van-e vele. Állok ott mellette, kicsit megszédülök, de rámosolygok, lehajolok hozzá és adok neki egy puszit... Együtt gyógyulunk, ha másért nem holnap miatta is felkelek... Aggódom, nincs jól, de már evett egy kicsit... ez vigasztal...

Elütötték ma délelőtt a cicámat...

Gombóc a cicusom, a tanfolyam után erősen sántítva jött be az ajtón... Már miközben közeledett, már tudtam, hogy valami baj van, mert nagyon húzta a hátsó felét... Nem sírt, nem nyávogott, csak besántikált... Összevérezte a padlót, ahol elment... Azonnal ölbe kaptam és rohantam vele az állatorvoshoz. Engem nem érdekelt, hogy ünnep és nincs nyitva-tartás, ragaszkodtam, hogy megnézze.. A jobb hátsó lába sérült,de úgy néz ki, nincs belső vérzése... Most kicsit maga alatt van, depressziós, én pedig nagyon aggódom. El is sírtam magam... Most gyorsan csináltam neki helyet, ahol nyalogathatja a sebeit, de inkább felköltözött a hűtő tetejére.. Átszaladtam a boltba neki minden finomságért és várom, hogy jobban legyen... Remélem túléli a balesetet. Nagyon szeretem, nálam született még Cegléden. És állandóan meg akart halni, ezért tartottam meg. De mostanra már nagy és erős cicává fejlődött.. Nagyon aggódom.

Egy kis mosoly az év végére... :)

A futás...

Az egyetlen olyan sport az életembe, amire tuti nem tudnak rávenni... Próbálkoztam vele, legutóbb 3 éve egy barátnőmmel, kb 5 perc alatt feladtam... Pedig voltam én már az aerobictól, a táncon keresztül, a küzdősportokig, mindenben benne,...de a futás az leszerepelt... Futni csak magányosan lehet és unatkozom... Próbáltam zenével is,... na hagyjuk... Régen voltak az iskolakörök, hát ott is pontosan tudtuk melyek azok a területek, ahol látványosan kell futni, mert látnak a teremből... De a többi helyen sétáltunk... Szóval azt hiszem erre a sportra engem nem lehet rávenni... Nem is értem azokat az embereket,akiknek ez a mindennapi része az életüknek... De ma találtam ezt a fotót, gondoltam megosztom veletek, mert rám aztán teljes mértékig igaz...

Szilveszter...

Tudom, hogy egyfolytában kifogásokat sorolok, napok óta... Ma már odáig jutottam, hogy egész napra kikapcsoltam a telefonom... Sajnálom, nem megy. Fáradt és végsőkig kimerült vagyok. A barátaim ma nehezen akarták megérteni, hogy nem megyek fel Pestre. Pedig próbáltam elmondani. Még 30.-án is dolgozom, ma is hajnali 5-ig fent voltam. Január 2.-án délután pedig az egész cég nálam fut össze megbeszélni az évet. De azért még délelőtt egy oktatást is lenyomok... Mi több, még a várva várt tanfolyam is akkor kezdődik... 3.-ától 7.-éig pedig vendégem lesz, egyéni képzésre... Konkrétan semmire nincs időm, még aludni sem... A hirdetésekkel is baj van, mert bár nagyon szép, mobilról nézve egybeolvad a betű a háttérrel... A barátnőm szerint csak kifogásokat gyártok, hiszen nem 30.-áról meg nem is elsejéről beszéltek, de van az a pillanat, amikor egyszerűen muszáj nemet mondani, mert kimerültem. Ez most az a pillanat. Jó bulizást kívánok mindenkinek, jövőre találkozunk. :)

Cegléd legrondább karácsonyfája... :D :D :D

Valaki elküldte nekem ma, nehogy lemaradjak a jóról... :D :D :D Ha jól sikerült beazonosítani, akkor a központi rendelőintézetben áll ez a szépség...

Majdnem sikeres tolvajlásaim sztorijai...

Szóval, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én egyszer például hazavittem egy buliból másnak a kabátját... Fekete kapucnis, szőrős, megfogtam és becsaptam a kocsi hátsó ülésére, majd elhajtottam vele egészen Ceglédig... Otthon aztán észrevettem, hogy némileg megnőtt a kabát... Úgyhogy még szerencse, hogy ismerős társaságban voltam, így meg lett a sajátom is... A másik eset pár hete történt, amikor a fogason egy ugyanolyan kabát lógott, mint az enyém... Rutinosabb voltam, mint előtte, most tüzetesebben átvizsgáltam, úgyhogy simán zsebtolvajnak nézhettek, akik láttak, miközben én szemrevételeztem a kabátok tartalmát... :D Ezeknél az eseteknél már csak az autólopás kísérleteim a rosszabbak... Vagy 20 éve egy esküvőn voltunk, már indultunk és előre szaladtam kinyitni a kocsit, még kivenni belőle valamit... A szerencsétlenségemre ugyanolyan autó állt a miénk előtt, amit persze én nagyon alaposan feszegettem, és még véletlenül sem értettem miért nem nyílik. Küzdöttem már a zárral percek óta, mikor jöttek a fiúk. Egész úton hazafelé ezen röhögtek. :D :D :D Aztán amikor tavaly egy zöld Suzuki volt nálam kölcsön. Elmentem vele bevásárolni Cegléden. Mire végeztem, odatoltam a kosaram a zöld Suzukihoz, amelyet feltételeztem, hogy én hagytam ott, és elkezdtem kinyitni az ajtaját. Természetesen nem nyílt... Ebben az esetben is anyáztam már rendesen, amikor megérkezett a tulaj és döbbenten fedezte föl, hogy feszegetem a kocsiját... Miután beazonosított, azután nevetve mutatta, hogy véletlenül nem akarom-e inkább amazt elvinni? Hát zöld-zöld kérem, mit kell ebből akkora ügyet csinálni. :D :D:D

A karácsonyi ételosztás...

Nem egy új-keletű dolog ez nálunk, kb 20 éve minden karácsonykor összeugrunk a barátokkal és viszünk a különböző pályaudvarokra élelmiszert... Volt olyan év, hogy 50 főre főztem töltött káposztát, másszor paprikás krumplit... A volt férjem is támogatója volt mindig az akciónknak... Egész évben gyűjtjük a dobozokat, amiket Karácsony este megtöltünk étellel és felvisszük a fővárosba... Van olyan barátom, aki csak 10 tojással tud hozzájárulni, de jó szívvel teszi. Mások kirámolják a saját, az anyjuk, meg a nagyanyjuk hűtőjét is... Nem is tudom kitől indult anno az ötlet, mindenesetre ez már egy megszokott szerveződés... A Nyugatinál tegnap egy idős néni elsírta magát, miközben felé hajoltam és azt kérte, had fogja meg a kezem. A Blahán egy nagyon helyes fiatal srácnak nyújtottam az ételt, többen voltak, és miközben, nekiláttak enni, azon gondolkodtam, mit keres ez a srác idekint? Pár éve a Moszkva térnél, két hajléktalan utánam kiabált, hogy soha életükben nem ettek még ilyen finom káposztát. :) Nem érünk rá beszélgetni, általában melegen tartó dobozban jut el a fővárosig velem a kaja, de most attól féltem kihül, mire felérünk... :) De nem volt gond... Elégé összetartó csapat vagyunk, de ilyenkor, ha lehet még jobban összedolgozunk.... Köszönök mindent, szép volt. :) Ne feledjétek azt a mondást. "A titokban fizetett alamizsna, százszorosan térül vissza."

Az Optikus csinált nekem programot...

Szóval kiírta a boltra az ünnepi nyitva-tartását... Persze akkora betűkkel, hogy simán felér szemvizsgálati tábla alsó sorának a kaputól... És akkor jönnek a vevői, akik betévednek hozzám és keresik... Így volt ez a múlt hét szerdán is, egy hölgy kopogtatott, majd kérdezte, hogy hol az Optikus, mert 5-ig ott szokott lenni. Kinézek, és mondom, hogy valóban, de most nincs itt. Felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy hol van? Mondta, hogy szabin, de ki van írva... Elmentem az ajtóig, megnéztem már a kiírást, hát teljesen beolvadva az akciók közé, nagy nehezen felfedeztem... Mondom az Optikusnak, írhattad volna nagyobb betűkkel is baszki... :D Közli velem, hogy ő látja... Oké mondom, de neked jó a szemüveged,de akik ide jönnek, azok azért jönnek, mert félig vakok... :D :D Erre közli, hogy te is látod, nem? De, de nekem nullás szemem van, úgyhogy erre nem hivatkozhatsz... :D :D Na, ma megint az én ajtómnál kötött ki egy vevője... Persze már nem is erőltettem, hogy nézze meg a kiírást,...úgysem látja. Néhány hete kint álltam a hátsó ajtajánál, de már kívül az ajtótól pár méterre és teszteltem a vizsgálati tábláján a szememet... És simán el tudtam olvasni az alsó sort is. Meg is jegyezte, hogy onnan, ahol álok már nem is kéne látnom rendesen a táblát... Úgyhogy persze, hogy én látom, amit kikörmölt oda, de én egyedül..., és nem vagyok a vevője...

Most, hogy lassan vége a Karácsonynak...

Remélem mindenki hasonlóan kikerekedett... :D :D :D Annak ellenére is, hogy szóltam... Mindenesetre a karácsonyról megmaradt ételeket, sütiket, ami még jó és nem eszitek meg, azt szépen kidobozolhatnátok és bevihetnétek mondjuk a Blahára a hajléktalanok között szétosztani... Emberségből jelesre vizsgáznátok. :) Amúgy is ráfér szerintem az ilyen szépen kigömbölyödött pocakokra egy séta. :)

A karácsonyi eljegyzések...

Lehet erről írtam már, de ez az én agyamat szó szerint Karácsonykor mindig felbassza... Az, hogy ilyenkor a nulla aggyal rendelkező férfiak, akik nem tudnak jobb ajándékot kitalálni a nőnek, vesznek egy gyűrűt és előadnak egy leánykérést a család előtt... Miközben ebből többnyire nem lesz házasság. Arról már nem is beszélve, ha mégis, akkor nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb úgyis válás a vége, mert ma minden háromból két házasság válással végződik... De ugye az még a statisztikába sincs számítva, akinek a fejéhez b@sszák a jegygyűrűt... Na most ugye mi van azokkal a szerencsétlen nőkkel, akiket egy ilyen családilag megrendezett tömeggyűlésen kérnek meg, és egyébként esze ágában sem lenne férjhez menni a térdeplő f@szkalaphoz... Szóval ott áll basszus egy térdeplő pasassal szemben, szerencsés esetben, csak a saját családja előtt, de szerencsétlen esetben az övéi is ott sündörögnek valahol, és tudja, hogy nem akar hozzá menni a pasihoz, de kénytelen igent mondani a lelki nyomásra... Mert ugye mégsem akarja megalázni... Az esetlegesen kialakuló lincshangulatról már említést se tegyünk... Aztán azt sem tudja miképpen bújjon ki ebből a szorításból. Áll ott dermedten, mert nem számított rá, és nem tud kibújni... Aztán, ha a férfi elég vérmes és valahogy az oltárhoz is sikerül elvonszolnia, évekig meg is pecsételődött a sorsa... És akkor nagy nehezen sikerül megszabadulni, "szíve választottjától", akkor élete végéig minden karácsonyra odanyomja a bélyegét ez az esemény... Szóval, én mindig valami csökött agyú idiótának tartottam azokat a férfiakat, akiknek Karácsonyra nincs ennél jobb ötletük. De most komolyan, én elhiszem, hogy régen nem akartak külön főzni, meg szegények voltak és ez működött, mert összejött a család. De már régen kinőttünk a középkorból...

Útra keltünk...

Útra keltünk, én vezettem reggel... Nem siettem, kényelmesen hátradőlve beszélgettem. Elengedtem a szirénázó mentőautót mellettem, majd a mögötte suhanó taxit is, gondolva arra, hogy a rokonok mennek a remélhetőleg csak magát túlevő, túlivó hozzátartozó után... Várpalotánál leintett egy rendőrautó, kicsit bosszankodtam. A rendőrök nyugodtak voltak, majd miután kiderült, hogy nem ittam, még mosolyogva egy csokit is adtak... :) Azt gondolnám ez teljesen olyan, mint egy hétköznap... De nem hétköznap, ez egy ünnep, a szeretet ünnepe... Amikor még fontosabb elmondani mennyire szeretünk... Mindeközben... Emberek azért dolgoznak, hogy én, az általuk egyáltalán nem ismert személy, nyugodtan mehessek és biztonságban legyek. Hogyha mi idióták vagyunk, és berúgunk, akkor legyen valaki, aki felveszi a telefont és a segítségemre siessen. Ők a hétköznapi hősök, a mi hőseink... Nem politikusok, akik lehazudják a hajunkat is a fejünkről,sok pénzért. Hanem egyszerű, ezt a hivatást választó emberek, akik nagyon keveset keresnek. Mindent és mindenkit háttérbe szorítanak, csak azért, hogy nekünk jó legyen. Hogy nekünk nyugodtan teljen az ünnep. Azt hiszem az a legkevesebb, hogy a mi hétköznapi hőseinknek megköszönöm a munkájukat, és kívánok boldog karácsonyt... Közöttük az ismerőseimnek, a barátaimnak, és a rokonaimnak, akik mind ilyen hivatást választottak maguknak... Nyugodt szolgálatot kívánok nektek. :) Gondolok rátok. :)

Egy kis mosoly Karácsonyra. :)

És mindezek után...

Nem kívánok senkinek ragyogást, hatalmas hitelbe fulladó ajándékokat, pénzt, dicsőséget. Csak egy meleg tűzhelyet kívánok mindazoknak, akiket szeretek. Egy könnyű vacsorát, a barátok szeretetét. Pár halk szót, békességet. Jó könyvet és nagyon-nagyon kevés embert. De az a kevés, EMBER legyen. Ezzel a pár szóval kívánok mindenkinek szép, csendes és meghitt ünnepet.. Gica

Kedves nő társaim, kérlek titeket NEEEEE.

Légyszi ne süssél idén is ötfélét! Ne főzzél 25 főre! Ne sírj a konyhában meggörnyedt vállakkal este 10-kor a fáradtságtól. Ne akarj megfulladni a rosszulléttől a plázában tolongva. Ne szorítsa a torkod a fájdalom, hogy megint egyedül vagy hagyva a feladattal. Ne várd, hogy vége legyen az egész ünnepnek... És akkor a kifogások... 1. De a gyerekek.... A gyerekeidnek légyszi, ne mutasd azt a példát, hogy a beleket ki kell tekerni karácsony előtt azért a két várható bókért. Szerintem nincs szükségük rá. Jó emlékekre: vidámságra és figyelemre van szükségük, nem aszalt szilvával töltött csirkére mazsolás rizzsel és négyszáz szem házi készítésű bonbonra. 2. De a szülőkkel/rokonokkal nem lehet… Nem, nem értenék meg az étteremből rendelt vacsorát, elhiszem. De a feleannyi süteményt, kisebb felhajtást, szolidabb ajándékozást meg fogják érteni, csak merd kimondani. “Fáradt vagyok, felnőtt vagyok, boldog akarok lenni és ehhez nem az kell, hogy még két tepsi zserbón dermedjen a csoki, hanem, hogy itt legyél velem, meg az unokákkal.” Ha ez sem érthető… akkor ki miatt hozol éppen áldozatot? 3. De hát mégis egyszer egy évben... Ott a pont! Miért csak karácsonykor lehet ünnepelni? Különleges receptet kipróbálni? Találkozni a messze élőkkel? Ami ezek közül neked fontos (és nem nekem, vagy a szomszédnak, vagy a kereszt-anyunak), azt megoldhatod év közben is. Ami máskor sem fontos, azzal miért pont most kell foglalkozni? Nem kell irreális terheket vállalni és három napba belesűríteni azt, ahogyan egyébként élni szeretnéd az életedet. 4. De a dédi receptjétől/a fa illatától/a nagy ajándéktól lesz karácsony a karácsony… Rossz hírem van: a karácsony olyan, amilyenné teszed. A dédire emlékszel a mákos süti nélkül is, a facipelős hátfájás übereli a fenyőillatot és a nyolc havi hiteltörlesztés rá fog telepedni a következő évre. Ülj le és írd már össze, hogy mi az, amitől te, most, 2016 karácsonyán boldog lennél? +1. De a mama, anyós miatt meg kell hívni... Nem, nem kell. Meg fog sértődni? Kellemetlen. Mondjuk nem annyira, mint éveken keresztül hallgatni, ahogy a családod előtt megaláznak, leszólják a lakásodat, megjegyzést tesznek az alakodra és elvárják, hogy mosolyogj hozzá, “hiszen csak vicc”. Ha eddig bírtál illedelmesen mosolyogni, akkor tessék ismét felvenni a bűbáj mosolyt és csak nyugodtan: “Idén szűk körű a karácsony, nagyon kedvesek vagytok, hogy megértitek. Tudtam, hogy rátok számíthatok.” (De, meg lehet csinálni.) Kérlek szépen, ne légy karácsonyi mártír. A calvados-szal flambírozott almatortából a lángoló függöny miatt lesz jó sztori, a gyerekek évekig fogják vigyorogva emlegetni a csillagszórós pizzát és nem az első megrökönyödésre fognak emlékezni a rokonok, hanem arra, hogy mennyire jó volt zokniban mászkálni és a szőnyegen hason fekve társasozni a sok évnyi elegáns vacsora után. Tedd le idén a szokásokat, az udvariasságot és legalább ebben az egy évben próbáld ki, hogy milyen egy kicsikét máshogy. Milyen, amikor kipihent vagy, nem vállalod túl magad, nincs aggódás és az van körülötted, aki törődik veled. Hidd el, egy csomó mindenről ki fog derülni, hogy csak te hitted, hogy muszáj, valójában elhagyható és senkinek nem hiányzik. Nem a magas lóról beszélek. Én is átmentem ezen. Légyszi, próbáld ki, hogy milyen a te karácsonyod igazából!

A be nem teljesült szerelem...

Ma már csak nevetünk rajta, ami vicc, rossz vicc, de valóságos... Attilával majdnem szomszédok voltunk. Néhány évvel felettünk járt alsóba, majd felsőbe Pestre, de mi napi szinten találkoztunk az utcán a HÉV megállóban, meg mindenhol... A legjobb barátja Balázs közös barátunk volt. A szülők ismerték egymást, kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt... Attila volt a leghelyesebb srác a környékünkön, mindig egy csomó lány lógott rajta, de velem mindig úgy viselkedett, mint egy bátyó.. Nagyon helyes volt, én meg természetesen fülig szerelmes voltam bele, de persze esélyem sem volt a rajta fürtökben lógó csajok miatt... Azt hiszem, Attila meg Balázs volt az a két fiú a környékünkön, akikre a szülők bármikor rábíztak volna, mert megbízhatóak voltak, jó családból származtak, a közelünkben laktak és nagyon rendesek voltak... Még a nagymamáját is ismertem és szerettem nagyon. Kedves volt. Igazából napi szinten találkoztunk, rengeteget beszélgettünk, sok közös emlékem van vele... Kifejezetten emlékszem egyre, amikor a középiskolába vártam a felvételimet,már nagyon izgatott voltam, mert sokan megkapták már az osztályunkból a levelet... Reggel mentem ki és a postaládában ott volt a levél... Már késében voltam, annyira rohantam, így útközben bontottam föl, rohanva, és ott értesültem a hírről, hogy felvételt nyertem a suliba... Pont jött Attila ki a kapun, én meg rohantam a HÉV-hez, de visítoztam közben az utcán úgy örültem neki... Attila nem értette mi baj van, megijedt és azonnal odasietett hozzám, hogy megkérdezze mi történt. Így esett, hogy Ő értesült először arról, hogy középiskolás lettem. Neki akkor már nem volt ez nagy szó, de velem örült. :D :D Két éve lesz januárban, hogy 20 év után Cegléden a kedvenc kávézómban álldogálva, integet valaki a kirakaton át befelé. Álltunk ott bent egy páran, nekem nem volt ismerős a pasas, de lelkesen integetett befelé... Körülnéztem, láttam senki nem integet neki vissza, visszanéztem rá, megint integetett, úgy voltam vele ne érje nagy csalódás, hát visszaintegettem. :D :D Majd megvettem a kávét, szépen, lassan elfogyasztottam, beszélgettem, fizettem, majd távoztam... A pasas ott állt egy babakocsival az ajtóban... Már fordultam el, amikor utánam szólt, hogy Hello Ági... Na, abban a pillanatban vissza is fordultam, mert eszerint mégsem valami idióta, konkrétan engem ismer... Nem ismersz meg?-jött a kérdés... Hát álltam így szemben egy nagydarab szőrös mackóval és hát őszintén halvány lila gőzöm nem volt róla, honnan kéne ismernem... Közölte, hogy Ő M. Balázs Budakalászról? Mi van?-kérdeztem vissza, majd gondolkodás nélkül repültem a kitárt karjai felé. Nem láttuk egymást több, mint 20 éve, semmit nem tudtunk egymásról. Alig akartuk elengedni egymást. Miről ismertél föl?-kérdeztem. Vannak olyan emberek, akik semmit nem változnak,-mondta. -én olyan vagyok. :) Jött ki a felesége a kávézóból és csak döbbenten nézett. Egyszerűen hihetetlen volt huszonév után újra találkozni, és átölelni egymást. Nem is tudtuk hirtelen, sírjunk vagy nevessünk, alig volt időnk, de az a pár perc mindennel felért , hetekig rányomta a találkozásunk öröme tavaly a bélyegét a napjainkra... Utána facen is beszélgettünk, de legalább már találkoztunk... :) Kb mindenki hülyének nézett minket abban a pár percben, aki látott, hát ott ugráltunk, meg ott örültünk egymásnak, egyszerűen hihetetlen volt, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet...

Pár hónappal utána írtam egy szösszenetet Budakalászról, amit az Attila, aki ott volt Balázs ismerősei között, likolta, majd nem sokkal később a facen ismerősnek jelölt... Visszajelöltem, de nem beszéltünk egy mondatot sem, egészen idén márciusig... Aztán, idén, miközben a stroke-val küzdöttem, és már a Dunántúlon éltem, akkor rám írt. Elkezdtünk beszélgetni, igaz mi sem beszéltünk már több, mint 20 éve, de azonnal megtaláltuk a közös hangot, mint gyerekként is.... És csak beszélgettünk és beszélgettünk, napokig, hetekig, sokszor éjjel is... Egyszer csak úgy viccesen rákérdeztem, hogy én miért nem lettem Zs-né, mert gondoltam most már elég felnőtt vagyok, hogy elmondjam neki, hogy gyerekként romantikus ábrándjaim voltak vele szemben. És akkor jött a döbbenet, konkrétan leestem a kanapéról, mert Attila bevallotta, hogy ugyanabban az időben, ugyanakkor, Ő is szerelmes volt belém. Nagyon sok időt eltöltöttünk ezután azzal, hogy felidéztük a múltat..., és még ma is rengeteget, hetente többször is beszélünk, sokszor éjjel is. Nagyon jó barátokká váltunk. Pont ma jegyeztem meg neki általános derültséget okozva, hogy mi, mi a f@szt csináltunk ketten évekig,folyamatosan beszélgetve, együtt menve napi szinten valahová hogy nem derült ki, hogy többet éreztünk egymás iránt? Erre mondta Ő, hogy vicc ez az egész, egy nagyon rossz vicc, de valóságos és megtörtént.

A család...

Ha túlnézünk a veszekedésen, fájdalmon és sértődésen, olykor jól esik emlékeztetni magunkat arra, hogy a családon kívül az égvilágon nincs fontosabb. Nem terveztem, hogy fotókat osztok meg a családomról, de most olyan jó rájuk gondolnom... Szóval, van egy szokás nálunk, hogy évente-kétévente, ahogy tudunk, összeülünk egy asztalnál... Ne csak temetéseken jöjjünk össze, "szokták mondani", úgyhogy, ha van rá lehetőség, kerítünk rá alkalmat, hogy "buliizzunk" Sokszor ez karácsony körülire esik, de van amikor augusztus végére, mert általában mindannyian akkor születtünk. Régi hagyomány nálunk, gyerekként rendszeresen Komádiban ültük körbe az asztalt, akkor még kb 50-en is voltunk... Pár éve szintén Komádiban ültünk egy asztalnál karácsony előtt, és nem voltunk csak 6-an... Emlékeztünk... Idén miattam elmaradt a party, nem akartak terhelni sem nagy úttal, sem pedig azzal, hogy én készüljek. De tavaly találkoztunk... Augusztusban szaladtunk össze Dévaványán... Először lementem Komádiba, otthagytam a kocsimat, és az unokatesómék szuper kocsijukkal mentünk vissza a családi partyba... Megbeszélték, visszafelé én vezetek, hogy ők tudjanak inni... Nem kéne esetleg odafelé is vezetnem?-javasoltam, csak, hogy világosban ismerkedjek ezzel a csatahajóval... -Ó, nem kell, fog ez menni, nagyon jól vezetsz, senki másra rá nem bíznám a kocsimat-mondta Tibi.. Nos, nekem voltak némi kétségeim, de úgy voltam vele, valóban jól vezetek, még ha némileg nagy is ez a kocsi... Vezettem én már mindent, ezen kívül... Na estére rajtam kívül mindenki rendesen beállt, hiszen jó buli volt. Mikor egyik unokatesóm magára rántotta az asztalt, a többiek nem őt féltették, hanem a pálinkát, úgyhogy ebből kifolyólag érthető mindenkinek, miért biztosítottak sofőrt... Na, buli után éjjel indulnánk haza, és már tökéletes is az indulnánk kifejezés, mert kb 4. alkalomra sikeröl nem lefulladnom már mindjárt induláskor... Persze a család kikísért minket, hogy ezt megnézzék... Elindulunk, én úgy vagyok vele, hogy majd mondják merre menjek a sötétben, de nem mondják, a GPS, meg folyamatosan újratervez... Úgyhogy keringünk egy órát Dévaványán a tök sötétben... Egyszer Tibi megszólal, itt menj jobbra, beletaposok a fékbe, erre kiborul a söre... Mindjárt átható cefreszag lesz a kocsiban, a szőnyeg sörben úszik... Nincs gond, csak a sörért kár-mondja... Na megyünk jobbra és még mindig nem jutottunk ki, közben azért nekem kifejezetten váltó gondom van, mert a 2-es után egyből sikerül 5-ösbe tennem rendre... Na végre Gyomára érünk, mikor villog nekem a kerek lámpa a rendőrrel... Lehúzódom, és próbálom leengedni az ablakot, de sehogy nem találom a kapcsolót... Kérném a segítséget, de lapítanak, a rendőrök meg ott állnak, így kinyitom az ajtót, megtolva a rendőrt vele... Természetesen kitódul az alkohol szag a kocsiból, kérik a papírokat, majd mondják rajta maradt a reflektor a kocsin... Örülök, hogy a lámpát megtaláltam - mentegetőzök,-nem az enyém a kocsi. -Mikor ivott utoljára?-hangzik el a kérdés -Hát vagy 5 éve.-mondom. -Szondát megfújja?-mintha választási lehetőségem lenne. Persze nem volt alkohol bennem a látszat ellenére... Olyan szerencsétlen vagyok abban a kocsiban, hogy álldogálnak mellettem percekig. Mondom nekik, hogy mint látják, én vagyok a sofőr, a gyereken és rajtam kívül mindenki ivott, úgyhogy már nagyon mennék... Megszánnak, mondják kell egy megbízható sofőr is a családba, úgyhogy elengednek. Azért még útba igazítanak Komádi irányába... Indítanék, megint lefulladok, majd bevallom, nekem a váltó kezelése ebben nem megy... Na Tibivel megállapodunk, ő fogja kezelni, én csak mondom, hogy benyomtam a kuplungot, ő pedig hova tolja... :D Hirtelen automata váltóssá válik, Tibi az automata. :D :D Elhagyjuk Csökmőt, amikor látok középen két szemet. Mondom ott van két szem. Majd kiesik a család a kocsiból, úgy lesnek előre, de nem látnak semmit... Lassítok, mert én jól látom az őzet az út közepén, refit fölnyomom, próbálom elijeszteni, nem nagyon mozdul, már ők is látják. Az a buta állat lecövekelt? Na nagy komótosan lebattyog, de egy nyulat szerintem elcsaptam, hallottam a hátsó keréknél. Na nehezen hazaérünk, mikor Tibi megszólal, annyira jól van, hogy haza tudott volna vezetni.. Mondom neki, csak Gyomáig esetleg,-emlékeztetve a rendőrökre.-utána beálltam volna 5 évre a garázsba...:D Egyébként szeretem őket, nagyon jó fejek, a sok vita, meg az, hogy mindannyian árvák vagyunk már teljesen, összekovácsolt minket. Egy összetartó családdá váltunk...

A kapaszkodó...

Egész életemben,ha nehézségem volt, kapaszkodókat használtam.. Ilyen volt nekem, mikor megtanultam járni, anyám szandálja...Egyik kezembe az egyik szandált fogtam, a másik kezemben a másikat és elindultam. Tök ügyesen mentem, egészen addig, amíg ki nem esett valamelyik kezemből a szandál. Na akkor elestem és jött a kétségbeesett bömbölés. Az iskolában kapaszkodót nyújtott nekem az, hogy, ha féltem egy dolgozattól, akkor fejen álltam este. Ha eldőltem, tudtam, hogy baj lesz... Még a koleszban is fejen álltunk a csajokkal.Sokszor a fejem alatt a könyvvel aludtam, és éjjel a tananyagról álmodtam. Ha valami nem jutott eszembe álmomba, kis lámpát felkapcsolva olvastam az a tananyagot. :) Nem mindig segített, de megnyugtatott. :) Az első munkahelyemen, egy MC-ben tudtam, hogy nem állom meg a helyemet a konyhában, sőt sehol, de biztos voltam magamban, hogy nem fognak kirúgni, mert nagyon okos voltam, és kifejezetten jól kasszáztam... Nos valóban, talán én voltam a legjobb kasszás... A házasságom alatt, anyósom bántalmazásaitól, könyvekbe menekültem. A könyvek óriási segítséget nyújtottak. Persze, ebből az lett, hogy én egy nagyképű bunkó vagyok, hiszen elvonultam olvasni és nem vettem részt az áldozat szerepvállalásban, sőt szembe sem néztem velük... Úgyhogy amikor a sarkamra álltam és szembenéztem velük, mert ezt várták tőlem, több év után, meg is lett az eredménye. Igazi szemétládává fejlődtem a szemükben a nagyképű bunkóból, mert mint kiderült véleményem is van, amit elmondok... Úgyhogy persze mindjárt nem illettem bele a családba, már nem mintha előtte beleillettem volna, csak akkor nem pofáztam vissza... A válásom ideje alatt, majdnem meghaltam, mert akkor nem volt kapaszkodóm. Hirtelen lettem egyedül, nem voltam felkészülve rá, így nagyon megszenvedtem. Volt vagy fél év is, mire egyáltalán a barátok ki tudtak csalogatni a napfényre a csigaházamból... A munkáim során mindig abba kapaszkodtam, hogy nagyon okos vagyok, tudtam magamról, hogy kifejezetten irányításra termett, precíz, megbízható ember vagyok, és nyilván ez látszik is... Így is van, megálltam mindig a helyem... A betegségem kezdetén nem nagyon volt kapaszkodóm, az elején meghaltam volna, de a Ricsi minden nap kiszedett az ágyból, volt amikor naponta többször is, és átmozgatott... Egy idő után a kollégáimba kapaszkodtam, mert jöttek, segítettek, gyakorlatilag megmentettek. A betegségem második negyedében az első szerelmembe kapaszkodtam, látni szerettem volna... A hangja az üzenetei minden nap szint hoztak az életembe, gyógyultam, mert erőt adott, hogy célul tűztem őt ki... Nos az írás is egyfajta kapaszkodó nekem, szeretek írni, minden nap írok, amikor képes vagyok rá, mert az emlékezés is segít. Most pl 1 újjal vagyok képes gépelni,mert a pár napos rosszullét alatt, megmerevedett a kezem. De írok, mert az agyamnak most is kell a segítség... Segítenek a cicáim is, akik miatt felkelek, mert éhesek, kiengedem őket stb... Egész életemben így volt, ha elvették a kapaszkodómat, elestem. Nyilván most sem kivétel, de általában keresek egy idő után valamit, ami segít felállni... Úgyhogy türelmet kérek, valahogy megoldom most is. :) Tök erős vagyok. :) A válásomkor egyébként így néztem ki...

Még egy téli emlék...ez is házasságból...

Szóval, még akkor friss házasok voltunk, mikor Laci megjelent egy szombat délben a munkahelyemen, hogy programot csinált nekünk ma délutánra...Mármint nekem, meg az összes kollégámnak és párjuknak.. Szépen esett a hó egész nap, sőt már előző nap is, és már mindent fehér lepel borított.. Mi a fene..., rosszat szimatoltam, mert olyan ravaszul sandán leste miképpen vagyok felöltözve és kaján vigyor volt az arcán... -Na, mi az a program?- faggattam. -Ígérd meg, hogy nem mondasz nemet.-közölte, és nekem mindjárt erősebb lett a gyanúm, hogy valami olyan fog következni, ami nekem egyáltalán nem tetszik... Na jó, rábólintottam, hát mit találhatott már ki, hideg is van, stb... -Elmegyünk szánkózni a dombokhoz oda Gödöllő felé.-közölte megeresztve egy hatalmas vigyort. -Mi van? ugrottam föl a székről, hát hideg van, esik a hó, és mellesleg szánkónk sincs, mi több, nem is szánkóztunk vagy 20 éve... De egyébként is nézz már rám, magas sarkú csizma, feszes farmer, fehér kabát, hát ne viccelj... Azt gondoltam meggyőzőek az érveim, de közölte, hogy hozott nekem bakancsot meg másik kabátot, úgyhogy ez nem lehet kifogás, meg szerzett vastag neylont szánkó helyett, úgyhogy lesz min csúszkálni... Néztem a csajokra bambán, hátha ők is látják, hogy az én férjemnek bizony elment az esze, de legnagyobb döbbenetemre a kollégáimnál osztatlan sikert aratott az ötlet... Hamarosan megérkeztek a fiúk is, úgyhogy Laci bepakolt mindenkit a kocsiba és elindultunk Gödöllő irányába, ahol Ő remek csúszkálási lehetőséget ismert... Természetesen volt is, olyan mély és olyan lejtős, hogy nekem így első ránézésre inamba szállt a bátorságom, de a Lacival nem lehetett alkudozni, ő odaültetett maga elé és már csúsztunk is... Becsuktam a szemem, annyira féltem először, de utána egyre jobban belejöttem, és már a csajokkal is lementem... A férjem rendesen felkészült a délutánra, hozott forró teát, forralt bort, váltó kesztyűket, zoknikat és rengeteg neylont. Úgyhogy ott töltöttük az egész délutánt... És jó volt, felért egy csapatépítő programmal. :) Ekkor még összetartoztunk... Ma találtam meg ezt a fotót, gondoltam megosztom veletek...

És akkor egy karácsonyi visszaemlékezés a házasságomból...

Ez valamikor már a házasság közepén volt... Már említettem, hogy anyósom minden évben listát adott arról, hogy kinek mit kell megvenni... Akkor már túl voltunk pár "közös" karácsonyon, és elhűlve tapasztaltam,hogy ezek szó szerint ölik egymást a Szentestén... Mindenen összevesztek, ami nagyon emlékeztetett, engem a fiatal felnőttként átélt "csonka családos" karácsonyaimra... És tudtam, mi az amitől egész életemben menekültem, és azt is, milyen az, amikor meghitt az ünnep... Elegem volt, a listából, meg úgy mindenből, így egy Szenteste egyszerűen otthon maradtunk. Kaptam is másnap a sógornőtől, hogy hogy mertük őt otthagyni kettesben az anyjával, és nem szedtük le róla. Szó szerint kiszipolyozta a vérét is... Mondtam neki, hogy basszus, mégis csak a te anyád, nem? Szóval az ominózus karácsony, megérkezett a lista, Laci már előre félt az ünneptől, konkrétan éjszaka arra riadtam föl, hogy áll a vízben mellettem, gyakorlatilag verejtékben fürdött, olyan feszült és ideges volt... Kérdeztem, mi van, miközben leszedtem az ágyneműt és tisztát húztam, őt meg elkísértem fürödni... Mondta, hogy fél a karácsonytól, hogy ő még sosem élt át normális karácsonyt, és akkor a kezembe nyomta a listát... Végigolvastam, majd eltéptem -ezúttal nem kaptuk meg. Másnap a kollégák sírva röhögtek azon, hogy eltéptem a listát, de addigra nekem kész tervem volt a karácsonyra... Ezúttal időben bejelentettem, nem tartjuk ott a Szentestét... Anyósom fel volt paprikázva, de ezért megígértem 25.-én és 26.-án ott leszünk, úgyhogy azon a két napon simán kitöltheti rajtam a mérgét... Huginak a sógornőnek is volt ideje program után nézni, hogy csak kifejezetten estére legyen ott, így anyósom nem nagyon tudott kit ölni az élettársán kívül... De ezzel úgy voltam, ha megölik egymást, ráérünk mi 25.-én megtalálni őket... :D És akkor az ajándékozás, lista nincs, ugye nem kaptuk meg, így a saját kútfőből kellett kitalálni, mit vegyünk... Akkor már nekem meg volt az elképzelésem, már csak a Lacit kellett rávennem... És akkor előadtam, hogy ez esetben mindenki társasjátékot kap karácsonyra. Legnagyobb meglepetésemre, az ötletem azonnal átment, úgyhogy beszabadultunk egy nagyon nívós játék-nagykerbe és több, mint 100.000 Ft-ot hagytunk ott játékokra. Gondolkodós, őszinte válaszolós, felnőtt játékokat kerestünk, amik nagyon szórakoztatóak voltak... És eljött a karácsony... A Szentestét meghitten töltöttük kettesben, majd 25.-én irány anyósomékhoz reggel. Vártak minket, addigra már mindenki viszonylag megnyugodott és élt is mindenki. És akkor az ajándékozáskor átadtuk a társasokat.. Az első reakció a döbbenet volt, majd a nevetés, és akkor leültünk az ebédlőasztalhoz játszani. Még a sógorom, meg a sógornő is leült közénk. Hihetetlenül élveztük. Anyósom és az élettársa is játszott, késő estig gurultak a dobókockák... Volt ott minden, hatalmas nevetések, jó és rossz válaszok, stb, de életükben először valóban sikerült felejthetetlenné tenni a karácsonyukat. Lacival az asztal alatt megfogtuk egymás kezét és összenéztünk. Ez az akciónk sikeresebb volt, mint bármi. Életükben először megtapasztalhatták milyen egy normális családi ünnep...

Várok valakire...

Várok, bízok, szeretek és remélek... Mindeközben a kétségbeesés határát súrolva szenvedek, mert eltűnik néha... Napokig, hetekig nem tudom mi van vele, engem pedig lassan, morcosan felőröl az aggodalom... Féltem Őt, magamnál is jobban. Gondolok rá, gyakorlatilag a gondolataim nagyrészt ő foglalja el... Tél van, hosszú kabátba burkolózom, de tudom, hogy a lelkem nem csak az idő miatt fázik. Könnyek nélkül sírok, magamba fojtom a fájdalmam, bár nem tudom meddig bírom. Feladhatnám, de a szívem nem engedi, azt mondja, légy türelmes, Ő az igazi... Indulnék lehet odafönt már várnak. S boldogan üzenném a mának -Ég veled, tartsd meg magadnak keserű rabkenyered._ De nem megyek, itt tart ez a gyönyörű, szerelmes, gyötrő és fájdalmas élet... Lélegzem, néha kétségbeesetten, kapkodva. Sokszor annyira fáj, hogy figyelmeztetnem kell magam... -Lélegezz.- Szeretem, kétségbeesetten szeretem, holott gyötrő és fájdalmas ez a szerelem... Annyira aggódom, annyira féltem, hogy fizikai fájdalmaim vannak... Várom, hogy jelentkezzen, minden csörgésre, csipogásra boldogan kapom fel a fejem... Lehet Ő az? Szomorúan teszem le a telefont és arra gondolok milyen lassan telik az idő... Mennék, ÓÓÓÓ de sokszor mennék már... Azt hiszem, már túl sok a fájdalom... "Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír. Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír. Ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed. Legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted..."

Tegnap egész nap Shakespeare 75. szonettje járt a fejembe, miközben rá gondoltam.. Semmi nem írhatja le szebben, mindazt, amit iránta érzek... "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom."

Ezt ma találtam...

Hasznos tanács... Azért hozzáteszem ezt az oldal vezetője 92%-ban hasznosnak ítélte meg... Szóval ebből kifolyólag legalább ketten vannak, akik így gondolják... :D :D :D Besírtam... Komolyan

Fél úton járok...

Fél úton járok valahol, fél úton, de egyre biztosabban lépkedek... Még csak hetekre tervezek előre..., nem merek többet mondani, ígérni. Néhány hónapja még a másnap sem volt biztos..., ma sem, de már bizakodhatok. Júniusban egy kedves barátom megkérdezte, hogy mi lesz az év végén... Nem tudtam, hogy eljutok-e eddig... A Miniclubos Balázs elsírta magát, amikor megtudta..., még én vigasztaltam, félig vakon is próbáltam elhitetni, hogy jól vagyok... Másik barátom szintén sírt, majd autóba ült, hogy meglátogasson... Egy darabig csak sajnálkozó emberek vettek körül, én pedig menekültem. Nem segített, az, hogy sajnáltatok... Egyszerűen úgy éreztem, hamarabb feladtátok, mint én, holott én küzdöttem... Az első szerelmem nem tudott róla, így nem sajnált, bosszantott... Megnevettetett, erőt adott... Annyira felmérgesített néha, hogy nekiugrottam. De Ő volt egyedül, akinek önmagam tudtam lenni. Neki tudtam ugrani, erőt adott, hogy felmérgesített és kioszthattam...még a vitánk is. Az életben maradásért küzdöttem, minden nap... Küzdök most is, de egyre könnyebben veszem az akadályokat... Augusztus elején volt egy nap, amikor a postás verte az ajtót, mert hozta a vitamint nekem... Nem találtam ki az ajtóig, annyira nem láttam, hogy egyszerűen nem találtam a kivezető utat. Sírtam, na az volt az a pillanat, amikor majdnem feladtam. Másnap már könnyebb volt, fél mosolyt eresztve kulcsot adtam a szomszédomnak, hogy be tudjon jönni. Minden reggel az ajtófélfán meg a képkereten teszteltem a szemem, ma már mosolygok a bizonytalanságomon... Emlékeztek? Spenótos volt a pólóm, akkor vettem föl, a kajához, majd újra öltözhettem. Nem tudtam eldönteni, búcsúztok vagy csak velem akartok lenni, annyiszor jöttetek. Nem jött meg a vérnyomáscsökkentőm pár hete, rosszul voltam, kiosztottatok, hogy miért nem szóltam. A föld alól is kerítettetek volna nekem gyógyszert..., tudom, hogy így van, de már így is sokat tettetek... Ti tudtatok a gyötrő fájdalmakról, fogtátok a fejem, és a kezemet, együtt sírtatok velem. Hihetetlen volt látni és elhinni, hogy mindent megkóstoltatok, amit kotyvasztottam, És amikor a zöld turmix-ra azt mondtam, hogy én ezt nem tudom meginni, egyöntetűen azt mondtátok "milyen finom"... Mondjuk utólag legalább elismertétek, hogy ritka sz@r volt, de a kitartásotok mindennel felért. Bejártátok velem a Dunántúlt, megmozgattatok, átmozgattatok. Ha lassan mentem, hozzám igazítottátok a lépteteket és sosem panaszkodtatok, mintha csak ez lenne a természetes. Ma már gyakorlatilag mindez csak egy emlék, hamarosan reméljük a feledés homályába vész. De tartozom nektek azzal, hogy elmondjam, a legcsodálatosabb emberek vesznek körül engem. És köszönöm mindannyitoknak, nélkületek nem sikerült volna. Nélkületek ma nem lennék... KÖSZÖNÖM.

Egy 1 éves emlék...

Pont most osztott meg az egyik barátnőm egy emléket... Ma egy éve oda voltunk a Pünkösdi Egyház Kecskeméti gyülekezetének Istentiszteletén... Hogy miképpen kerültem én oda? Nos a vallás nem áll túl közel hozzám, nem mondom azt, hogy nincs egyfajta hitem, de nem hiszem, hogy nekem templomba vagy bárhová járnom kellene... Voltak próbálkozásaim, sőt gyerekként elsősorban szülői nyomásra ez még ment is valahogy, hiszen konfirmáltam is, de bizony utána az évek során azért elég messzire kerültem a vallásosságtól... Aztán tavaly, mint minden évben ketten a barátnőmmel voltunk a karácsony angyalai Cegléden... A kecskeméti Pünkösdi Egyház segítségével, 6 nagycsaládnak tudtunk élelmiszer csomagokat vinni, hogy jól teljenek az ünnepek. Ennek egyik feltétele volt, hogy elmegyek két Istentiszteletre... Ezen ne múljon, úgyhogy a Karácsonyin meg Szilveszterin ott voltam. :D :D :D Az Adventista helyi szervezetének, személyesen vittünk el több száz pelenkát, hogy osszák szét a rászoruló kisgyermekes családoknak, megspékelve némi kis ruhákkal gyerekeknek... Az Anonim alkoholistáknak a kapcsolataim révén frissen sült pékárút tudtunk vinni, köszönettel a két Albán péknek, a Morinának és Gezimnek, akik lesütötték nekünk és odaadták. Hozzáteszem iszonyú mennyiségű pékárút kaptunk, úgyhogy bőven jutott süti, pizza, kenyér, zsömle, kifli, kalács a nagycsaládosoknak is belőle... Már nem vagyok Cegléden, de remélem a barátom meg azok az emberek, akik évekig segítették az akciót, most is folytatják ezt a megszokott és mára már hagyományossá vált karácsonyi adakozást. :)

És egy kis tapasztalat...

Ezt senki nem mondja el nekünk, pedig az életünk múlik rajta... Ha nem iszol elég folyadékot, besűrűsödik a véred, embóliát, stroke-ot kaphatsz... Régen az már jónak számított, ha sikerült meginnom napi 1 litert, ma már éjjel megiszok ennyit... Ha szomjas vagy, akkor már elkéstél, úgy kell a folyadékbevitelre figyelni, hogy sose legyél szomjas!!! Ezeket az étrend-kiegészítőket eszem, hogy melyik használ, nem tudom, egy kedves barátom tanácsára eszem, de nem folyamatosan...

Ami viszont biztos, hogy használ, az a C vitamin... (Aszkorbin sav) Nagy mennyiségben dobozos szinten jutok hozzá... Nyáron minden nap limonádét csináltam vele, most teszek a teámba... Olyan mennyiségben iszom, hogy megdöbbennétek... Ebből 10.000 milligramm a minimum ami a szervezetbe kell naponta... A stroke pedig akkor van, ha kifogy a vérből a C vitamin.... és a folyadék...Nem kell vele spórolni, ha sokat ennél kipisiled, de C vitaminból nem lehet eleget enni. Ami még biztos, hogy használ, az a fokhagyma kapszula, ez gyakorlatilag a házi vérátömlesztés... Ezen kívül egész nyáron csinálgattam a gyümölcspréssel a zöldségleveket... Ebből 3 színt kotyvasztottam. 1, A piros: cékla, paradicsom, fokhagyma, zeller, zeller-zöld, Na, kicsit föld ízű, de meg lehet szokni, ízesítve ezt szerettem a legjobban. 2. sárga... Ez narancs, citrom, grapefruit keveréke. Finom, de vigyázni kell vele, mert gyomorsavat csinál. 3. pedig a neten is elhíresült zöld koktél... Na ezzel nem áltatlak titeket, olyan ritka szar, hogy ilyet életemben nem ittam... Mondjuk a barátok hősiesek voltak, mert mindet megkóstolták, és hogy megigyam, bevállalták, hogy velem isszák... A zöldnél erre szükség is volt, mert folyamatosan vissza akart jönni... Úgyhogy viszonylag rövid pályafutása után a zöldről leszoktunk... Szóval valóban nagyon drága havi szinten étrend-kiegészítőkből bevásárolni, de megéri.. Az orvosi költség sokkal drágább...

Az egészségügyről van mit elmesélnem...

Jelenlegi állapot...siralmas.. Még tavasszal történt, hogy kurva drágán, privát úton 65000 FT-ért elmentem Pestre egy vizsgálatra... Úgy voltam vele, egy MRI-ért elkérnek alkalmanként 20.000 FT-ot, ha sürgős, akkor ez a pénz is megéri... Nyilván, mivel régóta magas vérnyomással küzdök, így vérnyomáscsökkentővel is 180 fölött volt, meg általában alapból annyi.... Na, bejutottam az egyik rendelőbe, ott volt a doktornő meg az asszisztense... Itt épp terheléses vizsgálatot végeztek... Azt mondja a doktornő, vetkőzzek le bugyira... És akkor bejött a rendelőbe egy pasas, és elkezdtek beszélgetni... Hát megálltam ott pólóban, és vártam, hogy a pasi kimenjen, de rám ripakodtak, hogy nem érünk rá, vetkőzzek... Szóval levetkőztem kelletlen, rám kapcsolták az EKG-t majd felültettek egy biciklihez hasonló szarra, hogy tekerjem... Hát ezt mondták, így tekertem... Közben ezek hárman az ablakhoz mentek beszélgetni... Nem tudom pontosan mit vártak, hiszen tök szarul voltam, amikor visszaszaladt az asszisztensnő, hogy ugyan szálljak már le a gépről, hát nem látom, hogy mindjárt meghalok? Na, hát engedtessék már meg nekem, a betegnek, hogy egy oldalra fordított monitoron ne én lessem már az eredményem... Aztán a másik eset, amikor vért vettek tőlem, olyan szuperül sikerült negyedik alkalomra a dokinak eltalálni a vénámat, hogy a fél nyarat hosszú ujjú cuccba töltöttem, nehogy azt higgyék drogos vagyok... Mert konkrétan csuklótól kék volt belül... Na és akkor egy tegnapi eset... Betámasztották a nyakamat, konkrétan olyan helyzetbe, hogy nyelni alig bírtam, majd a csaj otthagyott és elment egy kávéért... Közben valszeg elfelejtett, mert elkezdett beszélgetni... Jön vissza, és döbbenten látja, hogy én még mindig a gépben vagyok... Hát hol a f@szban lettem volna? Szóval itt tart ma az egészségügy, úgy, hogy én még fizetős VIP betegnek számítok... Mi van azokkal, akik csupán az államban bíznak... Jaj, és akkor kihagytam az év legjobb mondatait... -40 évesen nem szoktak stroke-ot kapni.-veszprém SBO -ÁÁÁÁ, maga mégis stroke-ot kapott-ugyanott, ugyanaz a doki pár hónappal később... -Milyen furcsa a szorítása, nem próbálná meg jobban szorítani a karom?- ceglédi kórház, jobb oldalra el voltam zsibbadva... -Van egy kis orrsövényferdülése...-Veszprém, fül-orr gégészet -Tényleg?-kérdezek vissza... -Miért, maga nem látja? Hát momentán épp nem láttam, konkrétan semmit... És a legjobb... -A jövőben kevesebbet dohányozzon...-veszprémi kórház -Még sosem gyújtottam rá...- mondom... -Jaaa, akkor fogyjon le... Nem baj, stadion az kell... az a lényeg

Egy vallomás..., a jelenléttel mutatjuk ki, mennyire fontos nekünk a másik...

Ma hazafelé bementem a veszprémi Szuperinfóba... Direkt igyekeztem, hogy még odaérjek, mert föl szerettem volna adni a karácsonyi kistarcsai hirdetésem... Régóta készülök rá, egyszer már be is buszoztam ezért, de zárva volt az iroda... Na, ma beértem, még ott volt a hölgy, de azt mondta éppen zár, menjek vissza holnap... Mondom neki, hogy holnap, azaz pénteken nincs is nyitva, de egyébként meddig van a nyitva-tartásuk? Mondja, hogy 8-tól 4-ig. Mondom 3 óra van, tényleg annyi volt... Azt mondja nekem, hogy, de most kivételesen 3-kor zár... Hát, na itt kiverte nálam a biztosítékot, úgyhogy kiokosítottam az ügyfélfogadási idő rendszeréről, majd egyébként közöltem vele, hogy ha esetleg nem ismerne fel, én lennék az ügyfél... :D Úgyhogy végül felvette a hirdetésem és jövő pénteken megjelenik... Így is egy csomó időt elszúrtunk azzal, hogy nem tudtam időben feladni, úgyhogy Kistarcsa lesz a város, ahol januárban fog elkezdődni a csoportunk és még akcióban fog lemenni... Persze nem fog örülni senki a tanulókon kívül ennek a helyzetnek, de a kifutási időt meg kell várni a hirdetésre... Pedig nekem a szívem legnagyobb vágya, hogy végre Kistarcsára mehessek... és találkozhassam a gyerekkori szerelmemmel... És akkor itt jön a vallomás, amit csak kevesen tudnak, Ő sem, de most meg fogja tudni... Ebben az évben Ő volt a legnagyobb ajándék nekem... Gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy élek, hiszen azzal, hogy augusztus óta folyamatosan jelen volt az életembe, elterelte a figyelmemet a februárban ért tragédiámról... Majd a május végén ismétlődő rosszullétről.... Neki köszönhetem, hogy ma már 98%-ban visszatért minden reakcióm, a látásom 100%-ban és elmondhatom, hogy túlélő vagyok... Túléltem valamit, amibe az emberek 70%-a belehal. Mi több a mai orvosi eredmények azt mutatják, hogy rendben vagyok... Jól vagyok... Megszűnt a kettős látásom és augusztus óta migrénem sem volt. Mi több, már semmi nem látszik a koordinációs zavaromból sem. Lefogytam, és sokkal jobban nézek ki, mint az elmúlt években. Egy darab fájdalomcsillapítót sem kellett már bevennem... Sírtam, amikor ma megláttam az eredményt, megállíthatatlanul, legalább egy órát. Ültem a kórház folyosóján és potyogtak a könnyeim... Alig láttam utána hazajönni... Mit mondhatnék? Azt, hogy az első szerelmem a tudta nélkül megmentette az életem? Semmit nem tudok neki mondani, adni sem adhatok, csak azt, hogy KÖSZÖNÖM, az én életemben te vagy az Angyal....

Egy kis történelem. Bizarr haláleset. :)

II. Navarrai Károly olyan rossz állapotba került , hogy a korabeli orvostudomány által ismert legjobb megoldással próbálták kikúrálni, egy brandyvel átitatott zsákba varrták. A szolgálólány, aki a hihetetlenül komplikált műveletet végezte, a király nyakánál járt éppen, mikor rájött, a zsákon belül felejtette az ollót. Szerencsére támadt egy mentőötlete, arra gondolt a gyertya lángjával fejti fel a varrást. Egy alkohollal átitatott zsákon.:D :D :D Miután az uralkodó tűzbe jött, a szolgálólány hihetetlen lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve messze elrohant, míg a király lassan halálra égett.

Temetőlátogatás Cegléden...

Kicsit elnézte a bejáratot... Nem sokkal, pár méterrel csak... Remélem mindenki épségben maradt... (Mondjuk azt el nem tudom képzelni, hogy Cegléden ez hogy a f@szba sikerült, hiszen egy négysávos, teljesen egyenes szakasz... Bár lehet ez a szlogennek megfelelő eljárás... Hisz Magyarország jobban teljesít... Lehet csak egy vállalkozó, akit megbíztak a kerítés bontásával és újraépítésével..., a bontást így oldotta meg... De ha már ott van, remélem a sírokat is renoválja, ami körülötte volt...

Karácsonyi lista...

Az egyik barátnőm mesélte pár éve, hogy a válása után volt egy karácsony, amikor egyedül volt... Nagy hó volt, úgyhogy épített egy nagy hóembert ezzel foglalta el magát... Ez azon a télen volt, amikor én még azon nyavalyogtam, hogy egyedül vagyok karácsonykor, újra... Ő felhívott és egész este csak beszélt és beszélt hozzám.. Kicsit amúgy is magam alatt voltam, mert előtte kaptam a hívást, hogy unokatestvérem karácsonyra eltávozott közülünk... A barátnőm, csak duruzsolt és duruzsolt nekem, miközben én sírtam és nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit is fájlalok annyira, csak fájt nagyon... Egy újabb karácsony tök egyedül és egy újabb tragédia ezen az ünnepen... Egyszerűen nem tudtam, hogy van-e még valami, amit rám tolhat a sors úgy év végére... Vannak emberek, akikkel a sors igazán kemény kézzel és kegyetlenül bánik, azt gondolom én egy ilyen ember vagyok... Indokoltan vagy indokolatlanul, de néha már azon gondolkodom, mi az amivel még engem lehet megtaposni? Mi olyan dolog van még, amit nem kaptam meg az élettől nehézség... Hányszor kell még megismernem a teljes padlót, és újra felkapaszkodnom, hogy majd megint a padlóra essek és egyre nehezebben álljak fel... Tegnap egy kedves ismerősöm írt nekem, néha megkérdezi mi van velem, általában éjszaka jutok az eszébe... Azt mondta, azért, mert fontos vagyok neki, egy rendkívül jó embert ismert meg bennem... Egy másik ismerősöm tegnap azt mondta, hogy Ő mindig csak a mosolyt látja az arcomon... Hát igen, nyilván kevesen látják a könnyeket... A volt anyósom rendre listát állított nekünk, hogy ki mit kér és kapjon karácsonyra... Undorodtam a listától, mert milyen elvárás már megmondani valakinek, hogy ugyan mit vegyen... Egy asztrológus ismerősöm azt mondta, a legnagyobb ajándék, amit te szeretnél adni, te készítesz neki, mert abban a te szíved is benne van... Így van, valóban... Sőt még valami, ha nincs a listádon olyan, amit pénzért megvehetsz, vagy nincs a listádon olyan, amit boltban vennél, annak, akinek szánod karácsonyra, akkor felnőttél... Ha csak olyasmi van a listádon, hogy szeretet, üzenet, csókok, együtt töltött idő értéke, gyertyafényes vacsora, ágyba vitt kávé, apróság, amit saját kézzel készítettél... Ha csak ilyenekkel leped meg, azt akit szeretsz, akkor Ő a leggazdagabb ember... Ha nem értékeli, akkor nem szeret igazán... Felnőttél, ha semmi más nincs a listádon ezeken kívül, amit szeretnél... Felnőttél, ha ezeket tartod a legnagyobb értéknek. Ha olyanokat kapsz, ami pénzért megvásárolható, nem szeretnek igazán... A legnagyobb értékekért nem kell fizetni! Aki igazán szeret, annak te vagy a legnagyobb ajándék, és minden más felszín és csillogás... Semmit nem jelent azok mellett az értékek mellett, ami szívből jön... A kis hercegből idézve. "Hunyd be kicsit a szemed, ha valóban akarsz szeretni, hisz jól csak a szívével lát az ember... Ami igazán értékes, az a szemnek láthatatlan."

És Motoros Mikik újra...

Ez egy 2016.december 06,-ai felvétel..., azaz tegnapi... Ismét egy gyerekkórház előtt... Ilyen az, amikor a barátok akcióban vannak...Van közöttük, tűzoltó, csontkovács, masszőr, mérnök, titkárnő, tanár, és minden... De egyformák... Köszönjük, hogy tegnap is széppé varázsoltátok rengeteg beteg kisgyerek napját. :)

Nem tudtam megállni, hogy ne szúrjam oda a véleményem...

'Keresek alkalmi fizikai munkára jelentkezőt/jelentkezőket. A munka leírása: YYYY helyen XXX közben lévő domboldali telken 90 db egyenként kb. 32kg -os szenes zsák, kaputól a házig hordása talicskával (30m, lejtőn). Egyszeri munka. A munkáért cserébe 9000.- forintot tudok adni. Érdeklődni privát üzenetben." Na most ugye ezek után érkeztek a fanyalgások, hogy 60 métert kell tolni a talicskát, (oda-vissza),stb... És akkor egy volt osztálytársammal nekiestünk a fanyalgónak... Sanyi a következő stílusban, hozzáteszem igaza van: " Bár nem vagyok matekzseni, de szerintem egy talicskába akár kettő, ne adj Isten 3 zsák is elfér az emberke vérmérsékletétől függően. Így a 90 fordulóból mar csak 45 marad ( vagy 30) ha csak 5 percet számolsz a 60 méterre (szerintem megvan az annyi alatt) akkor az 225 perc azaz 3.75 óra. Ha jól osztok szorzok az 2400 szép magyar forint ÓRÁNKÉNT!!! De karcsú ez b+.i Szerintem meg pont ez a fajta megbecsülés hiányzik a fizikai munkának munkásnak. Néhány szakképzett kollégám nem kap ilyen jó órabért." Na persze a fanyalgók nekiugrottak, úgyhogy úgy gondoltam megtámogatom... :D "Nos, már jó ideje nem vagyok YYY, de bizony munkáltató vagyok már 5 éve... És az a tapasztalatom, hogy az emberek nem szeretnek dolgozni... Nos, aki pofákat vág, azokat nem is kell hívni. Nyilván, főleg így Karácsony előtt, nem kell neki a pénz... És kb a munka is tessék-lássék lenne elvégezve... Más napi bérben nem kap ennyit, úgyhogy szerintem egy ilyen lehetőségnek örülni kell... Amúgy is pontosan mit várnak egyesek, nyilván dolgozni kell érte, nem a két szép szeméért ajánlotta a pénzt..." Nem is tudom emberek hol a fenében élnek, ha kell a pénz, akkor meg kell fogni a munkát.. Dolgozni nem szégyen, manapság sem...

A motoros Mikulások a barátaim....

Nem tudjátok, de a Motoros Mikik fő szervezői az én barátaim... Minden évben Mikulás napkor motorra pattannak és ellátogatnak különböző gyerekkórházba ajándékokkal, csokikkal, amit egész évben gyűjtöttek... Régi hagyomány ez náluk, és ebbe a baráti körbe tartozom most már több, mint egy évtizede én is... Büszke vagyok rájuk, jó emberek... Nem csak Mikuláskor, hanem egész évben... Soha nem felejtenek el betérni hozzám, ha arra járnak... De ha csak a közelbe-vagy távolabb mennek, akkor is felhívnak, hogy egy kanyart tesznek miattam... Tökmindegy hová költözöm, Ők jönnek... és hívnak magukkal... Madarat tolláról, embert barátjáról ismered meg, tartja a mondás... Büszke vagyok, hogy a barátaimnak tudhatlak titeket.

Ezt a képet nem olyan rég kaptam...

Jól példázza, milyenek vagyunk... Vívódunk, mérgesek vagyunk, és többnyire elkésünk... Lekésünk mindent és mindenkit, aki fontos nekünk... Viták, veszekedések, félreértések, hatalmi harcok miatt... A képnek a mondandója igaz, főleg így karácsonyhoz közeledve, ha lehet még igazabb... Ne az eszünkre, hanem a szívünkre hallgassunk, igenis hívjuk fel, aki fontos, addig, amíg nem késő... Legyen az szülő, barát, szerelem, szerető, vagy bárki... Mindenki tudja legbelül, ki az akit fel kell hívni... A vonal másik végén biztos, hogy szerető szív fogja várni... Addig hívd fel, amíg megteheted, amíg dobog az a másik szív..

Egyszer valamikor nagyon régen krampusz voltam Egerben...

Szóval ez úgy alakult, hogy a barátnőimmel igazán jó munkákat vállaltunk hoszteszként... (Nem erotikus) Dolgoztunk a Coca-Colának, a Pepsinek, a Bakony sajtnak, a BKV-nak és még sorolhatnám a Johnnie Walkernak, a Törley-nek, stb... Rengeteg munkánk volt, mert megbízhatóak voltunk... Meg akkor még 20 évvel fiatalabbak és sokkal csinosabbak is. Abba az időszakban elég keresettek voltak a hosztesz munkák Magyarországon... és még elég jól megfizették a lányokat. Így esett, hogy egy alkalommal egy cég VIP munkára keresett hoszteszeket az ország minden területén, mert a MÁV úgy döntött,hogy Mikulásra a nagyvárosokban, csokikat fognak osztogatni a gyereknek... Mivel hirtelen kötötték a szerződést, gyorsan kellett összeszedni a munkára alkalmasokat, és akkori viszonylatban igen jó pénzt ajánlottak érte... Na, hogy hogy nem úgy alakult, hogy én és a barátnőim lettünk kiválasztva krampusznak... És akkor hozzánk kerestek Mikulásokat, meg sofőröket kocsikkal, akik visznek minket az országban... Nos, mi Salgótarján felé mentünk, mert egy sofőr két csapatot vitt, úgyhogy még hozzánk csapódott egy másik Mikulás, meg egy másik krampusz, egy fiatal srác képében... Ülök ott a hátsó ülésen, mellettem a másik Mikulás, majd a krampusz, nagyon álmos voltam, de a pasasnak megakadt rajtam a szeme és szó szerint elkezdett rám nyomulni... Alig bírtam leállítani magamról és csak hálát adtam az égnek, hogy nekem nem vele kell majd dolgoznom, hanem a másik pasassal... Még arra is rávetemedett, hogy elcserélje magát a másik Mikivel vagy engem cseréljen ki a salgótarjáni krampusz sráccal, mert úgy gondolta, hogy esélye van nálam... Nem tudom, honnan vette, de szakadt a hó, hihetetlenül hideg volt, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam az oda felé vezető úton... Végre megszabadultunk tőle, majd irány Eger... Meglepően jó és kényelmes időt töltöttünk rengeteg gyerekkel találkoztunk. Pár óra volt az egész, majd a sofőr jött értünk. Hátsó ülésre be, majd ugye megyünk a másik csapatért vissza Salgótarjánba... Mesélem közben a sofőrnek, hogy mennyi maradt meg neki az ide útból, de másik Mikulás szó szerint a combomra tette kezét, úgyhogy, alig bírtam távol tartani magam tőle... Mondták, hogy üljek előre, de ugye az én Mikulásom elég nagydarab volt, és akkor hárman nem fértek volna be hátulra... És akkor mindenre felkészülve behúzódtam az ablakhoz hátul és vártam a menthetetlen zaklatómat... És akkor csoda történt... A fiatal krampusz srác benézett, beköszönt nekem hátra a hátsó ajtón... Több se kellett nekem, hirtelen ötlettől vezérelve berántottam oda magam mellé középre, szorosan magam mellé, majd a fülébe súgtam, hogy ki ne szálljon... A pasas persze megpróbálta kihívni a srácot, üljön vissza, de Ő kitartott mellettem, én pedig szorítottam a kezét, annyira féltem, hogy kiszáll, de nem mozdult. Hangok nélkül is értette, hogy mi bajom. Azt mondta fázott az ablaknál, ezért ült be középre, a sofőr meg persze beleszólt, hogy hagyja békén, üljön be ő is, ne vitatkozzon... Úgyhogy így utaztunk hazáig... Őt már nem volt kedve a Mikinek tapogatni, én meg megnyugodhattam, ott volt középen egyfajta falként védett... Most is hálás vagyok neki a srácnak, hogy akkor megmentett egy nagyon kellemetlen helyzettől... Félelmetes, hogy gyakorlatilag nőként miken kell keresztül mennünk férfiak zaklatása közepette, és csodálkoznak, hogy elbizonytalanodunk... És akkor valamelyik nap találtam egy fotót, hogy a komoly téma után egy kis mosolyt is hozzak Mikulás napon az arcotokra... :) Ezen egy fél órát röhögtem... Mármint, OK, hogy a nőket nem kímélik, de hogy a férfiakat sem... :D :D :D

Gyerekként én apukámtól tanultam biciklizni....

Biztos sokaknak ismerős a helyzet, először 4 kerekű biciklin ültem, majd abból lett három kerekű... A végére pedig egy kétkerekű bicikli, mögötte a seprűnyéllel, meg apuka zárta a sort... Szóval ott próbáltam tekerni a bringát, miközben apám tartott, majd elengedett, én meg az elején elestem, majd megálltam és egy idő után ment egyedül is.... Mikor már ment egyedül, akkor előbb rövid távokat tettem meg... Akkor még a Bethlen Gábor utca kétirányú volt. Úgyhogy az egyedül megtehető kör az úgy nézett ki, hogy én elindultam a Mátyás király utcán, és vissza kellett érkeznem a Bethlen Gáboron, miközben apukám a kapuban várt.... Nos, sikerült is mennem egy pár kört, aztán egyszer csak nem érkeztem vissza... :D :D :D Apám elindult, hogy megkeressen, jó ösztönének megfelelően a Bethlen Gábor felé ment, mert érezte, hogy valahol ott akadtam el... Szó szerint elakadtam... Valamikor útközben a J. Zsolték háza előtt megindult alattam a bicikli, be az árokba én pedig landoltam az árok fölött lévő cseresznyefán... :D :D Éppen szezonja volt a cseresznyének, úgyhogy nem mondhatnám, hogy ha már ott voltam az ijedtség mellett nem álltam meg eszegetni. Mondjuk nagyon nem tudtam mást, fenn akadtam és lógtam, tudjátok, mint a rossz kölykök, a nadrágtartón keresztül lógtam lefelé... Esni nem estem semmit, nem is fájt semmim csak úgy fönt voltam a föld fölött és vártam, hogy hátha megment valaki... Gondoltam előbb-utóbb valamelyik szomszédomnak csak arra kell érkeznie és akkor észreveszi a fán lógó felesleges gyereket... Közben , mint említettem, ugye apám érzékelve, hogy bizony múlik az idő és nem jövök visszafelé, elindult megkeresni... Közben azért az osztálytársam apja is észrevette, hogy van egy felesleges csomag a kapujuk előtt a fán, úgyhogy ő is megindult a megmentésemre... A két szülő egyszerre ért oda, hogy leszedjen... Másnap pedig hallgathattam az iskolában, hogy Zsolti ecsetelte az osztálytársak előtt, nagy röhögés közepette, hogy milyen ügyesen megy nekem a biciklizés...

Általában hajlamos vagyok a körülöttem élők zenei ízlését befolyásolni...

Ez így megy egészen fiatal lány korom óta... Középiskolában a koleszban a szomszéd szobában mellettünk lakott egy Melinda nevű csaj, mi csak Ribi Melindának hívtuk, na Ő kemény rockot szerette, és ezért igen sokszor hallgattuk a falon keresztül... Sőt, mivel idősebb volt nálunk, a Szecska avatáson még jól ki is baszott velünk, úgyhogy utána gondoltam mi sem jobb ötlet, hogy Szandit hallgassunk éjjel-nappal, teljes hangerővel. Úgyhogy a csajokkal összefogva az év végéig Szandit és Szikora Robit hallgattunk, persze csak azon a héten, amikor tanulósok voltak, mert váltást viszont bírtuk, úgyhogy őket nem szadiztuk... Annyira utált már minket, hogy a fiú koleszból is visszahallottuk a hírünket... Aztán a következő alkalom az volt, amikor fiatal lányként-nőként, egy belvárosi MC'Donalds-ban húztam az igát... Na az akkori nagy szerelmem összejött egy másik nővel, vagy a fene tudja volt-e valami vagy sem,mindenesetre nagyon bántott akkor, na mindegy... Egyszer meghallottam, az is így karácsony előtt volt, hogy mit ad Isten ezen nő is Melinda, utálja, sőt kifejezetten gyűlöli a nyávogós karácsonyi zenéket... Ez volt így november elején... Akkor még a kazettás magnók voltak slágeren és kaziról mentek a zenék... Na elig vártam aznap, hogy hazamenjek... Összeállíttattam a szomszéd sráccal, akinek zeneműboltja volt a legnyálasabb karácsonyi összeválogatást, ami létezett a 90-es években, 2X90 percben és bevittem a MC-be, hogy ez menjen majd az étteremben... És legnagyobb döbbenetemre, a főnököknek tetszett... Úgyhogy novembertől februárig mindenki az én ízlésemnek megfelelő karácsonyi zenét hallgatta, én pedig titokban élveztem, hogy borsot török a "kedvenc"kollegina orra alá... Na és akkor a legjobb... Állandó vendégem volt egy rendőr srác. Nagyon jó fej volt, összevágta a tüzelőmet, minden ünnepkor meglepett, stb... Na egy alkalommal, mikor épp egy bántalmazott családot mentettünk a határ szélére, a rendőr srácnak fájt a háta... Nekem lemerült a telefonom, így nem tudott elérni, de azon a délutánon nagyon nem lehetett jól, mert rengeteget próbálkozott, de ugyebár én ki voltam kapcsolva... Majd küldött egy üzenetet is, és várta, hogy előkerülök, ami meg is történt, amikor hazaértem este... Bekapcsolom a telefonom és látom, hogy 50 nem fogadott hívás, meg egy üzenet várt tőle... Döbbenten néztem, hogy mi van már... Még el sem tudtam olvasni az sms-ét neki visszajelzett, hogy elérhető lettem, úgyhogy már hívott is... Mondta, hogy annyira aggódott értem, hogy épp hazafelé tart vonattal, de gondolta,hogy eljön és megnézi mi van már velem, hogy nem veszem föl a telefont... Ismétlem, egy vendégem volt... Na, mondom, mi a baj. Ecseteli, hogy meghúzta a kötelező felmérőn a hátát, majd mondja, hogy had jöjjön aznap... Mondom neki, OK, begyújtok, egy óra múlva jöhetsz... Mérges voltam rá, mert egész nap oda voltam, nem beszélve ez a sok telefonhívás simán belefért ellenőrzésbe is, úgyhogy a Csárdáskirálynőt választottam neki ellazulásként... Szóval fekszik fent az ágyon, és érzem én, hogy nem nagyon mélyül a légzése... Persze, tudtam mi a baj, de mérges voltam... Egyszer csak felül és megkérdezi. -Ugyan mondd már el nekem mit vétettem, hogy a Csárdáskirálynőt kell hallgatnom... A válaszom prózai volt... -Gábor, mikor mentem hozzád, hogy úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj? Mert akkor gyorsan váljunk el.... :D :D :D :D

És ha ma már ilyen írós kedvemben vagyok, néhány babás történet...

A legelső babámat örököltem... Édesanyámé volt, igazi eredeti gumi baba, aminek kinyomtam a szemét... Pár éve megcsináltattam és rendbe tetettem, amelyik menthető volt, úgyhogy igazi szépségükben pompáznak.

A második emlékem a járóbabához fűz... Anyukám nagy dobozban hozta haza, és szaladtam elé, mert kíváncsi voltam, mit cipel a HÉV-től... Azt mondta, nyuszi, látni akartam, de nem engedte, ott szaladtam mellette, de erősen fogta, nem hagyta, hogy megnyissam. És akkor egyszer csak megdőlt a doboz és felsírt a baba... Akkor már tudtam, hogy baba van benne, és nyilván kettő, mert tesóm is kapott... Sikítottam örömömbe és kiabáltam, hogy baba, hogy ez egy baba...

A harmadik emlékem, ami babához fűződik az Németországba kötődik... Kint nyaraltunk három éves koromban a németeknél, és bementünk egy játékboltba... A szüleim azt mondták válasszunk magunknak egy-egy babát, ők úgy gondolták, hogy az előzőhöz hasonló nagy babákat fogunk választani, de nem... Tesóm kiválasztott egy szőke babát, sem mozogni, sem sírni, sem semmit nem tudott, de tündéri volt. Természetesen én is azonnal egy ugyanolyan babát akartam, de nem találtak... Nagyon nagy játékbolt volt, én pedig üvöltöttem, hogy ugyanolyan babát szeretnék... Mondták a szüleim, hogy válasszak valami másikat, és hordták oda a szebbnél-szebb babákat, de én kitartóan kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nekem nem kell másik baba... Már közeledett a záróra és én ott hisztiztem a boltban.. Na ekkor apám megkérdezte a tulajdonost, hogy mennyiért vállalná, hogy ott marad túlórában és keres nekem egy ugyanilyen babát? Úgyhogy édesapám a mellényzsebébe nyúlt és fizette a hölgy költségeit... Éjszaka közepére sikerült is találni egy ugyanolyan babát. Természetesen még a bugyiját is ellenőriztem, hogy ugyanolyan legyen... Nincs már meg a ruha, de a baba még most is szép. :)

Az én hősöm...

Az Unicum idei karácsonyi reklámja szerintem visz mindent... Az én hősöm az apukám címmel forgattak egy reklámot, melytől minden jóérzésű embernek könnybe lábad a szeme... A régmúlt karácsonyait vezeti vissza a mostani időkre, a gyerek-apa kapcsolatot felidézve... Nos, az én hősöm, az ANYUKÁM volt... Sokáig, azt gondoltam, valóban a nyuszi hozza a tojásokat húsvétkor... Nem gondoltam volna, hogy édesanyám éjjel fönt volt, hogy nekünk hímes tojást fessen, díszítsen, és kora hajnalban felkelt, hogy elrejtse a nagy kertben a tojásokat, csak azért, hogy mi húsvét reggelén megkereshessük őket... Ahogy sokáig azt is elhittem, hogy valóban a Mikulás csempészi az ablakomba éjjel a mikuláscsomagot, a csokikat... Mint ahogy hittem a Jézuskában is... Van is a húsvétról egy szívmelengető történetem, akkor unokatestvéreméknél töltöttük a húsvétot a határ szélén. Ott is volt tojás keresés, csokik, stb, de csak kedden értünk haza... Este rohantunk a kertbe keresve a tojásokat, de nem találtunk egyet sem... Emlékszem, sírtam, hogy minket elfelejtett a nyuszi, vigasztalhatatlan voltam... Anyukám pedig elmondta, hogy biztos tudta a nyuszi, hogy nem leszünk otthon, ezért később hozza a tojásokat... Képzelem most édesanyám mennyire fáradt lehetett, egész napos utazás után még fél éjjel fent volt, hogy tojást fessen nekünk és még hajnalban is felkelt, hogy reggel megtaláljuk a kertben... Pedig másnap dolgozni ment, nekünk meg iskola volt, de mégis. Nem akarta, hogy összetörjön a szívünk... Nagyon sokáig hittem a nyusziban, míg egyszer egy osztálytársam fel nem világosított, hogy anyukám volt a nyuszi... Ugyanúgy egy karácsonyi emlék... Nem emlékszem a karácsonyfa miképpen került be a lakásba, sosem láttam, mindig csak ott volt és együtt díszítettük fel... Nem emlékszem a Jézuskára sem, aki estére odatette a sok ajándékot, csak arra, hogy csillogó szemmel vártuk, hogy ezúttal mit hozott a fa alá. Vajon elég jók voltunk-e? És a később emlékszem a Jocóra, amikor mondta, lessük ki a Jézuskát, mert szerinte gyanús... És igen, így tudtam meg, hogy a szülők néha besegítenek az ajándékozásba... :) Szóval az én hősöm, az édesanyám volt, aki szebbé varázsolta játékosságával az ünnepeinket... :) Az első képen édesanyám a fehér ruhában látható, a második képen pedig ő volt aki felülről lehajolt a többiekhez... Sajnos édesanyám már nincs közöttünk, de nekem örökké a hősöm marad...

Egy szomorú kislány karácsonya...

Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szeretett volna egy Barbie babát kapni karácsonyra, de a szülei akkor már évek óta nem vettek neki babát... A szülők úgy gondolták, hogy amikor már iskolába jár a gyerek, nem kap több babát, a Barbie baba meg amúgy is iszonyú drága volt, egy jobb minőségű hajlíthatós, arany árban... A kislány levelet írt a Jézuskának is, és lehet az apukáját meg is hatotta volna a kérés, de az anyukája hajthatatlan maradt... Eljött a karácsony, nem voltak nagyon gazdagok, közepes anyagi viszonylatok között éltek, de anyuka örült annak, hogy meleg étel lesz, fenyőfára is telik, melyet a család közösen díszít fel... És jut majd pénz társasjátékra (gazdálkodj okosan), könyvre, ruhára... Este a frissen sült bejgli illata lengte be a lakást, apával közösen díszítették a karácsonyfát, miközben anya a konyhában sürgött... Néha anya bekukkantott és megállapította, hol nem egyenletes a díszítés, olyankor utasításokat adott, -Oda tegyetek még szaloncukrot, ott jobb oldalt kevés a dísz, stb... Jöttek a barátok, rokonok, a kislánynak jutott új nadrág, pulóver, kabát, cipő és játék, könyvek is... De Barbie baba nem volt közötte... Eltelt az este, az első hó is leesett karácsonyra, úgyhogy a szomszéd gyerekekkel hó-csatáztak még... Másnap a falu apraja-nagyja szánkózni ment... A kislányt és a testvérét apukájuk húzta a nyúldombig és egészen estig fönt töltötte velük a napot, vigyázott rájuk... Nem volt ott sok szülő, talán három vagy négy, de a kislány apukája mindig ott volt. Mindig figyelt és mindig mindenkire vigyázott... A többi szülő nyugodtan hagyta ott vagy engedte el egyedül a gyerekét, mert tudta, hogy van ott néhány apuka, akik semmi esetre nem mozdulnának a gyerekek mellől, akikhez oda mehetett a falu bármelyik aprósága, és mindenkinek mosolyogva segítettek... Azt is tudták, hogy a kislány apukája késő estig kint fog fagyoskodni, csak azért, hogy a gyerekekkel legyen felnőtt.. Sötétedéskor ezért amikor elhangzott az érdes hangja, "hogy csibészek indulás haza", nem volt vita, könyörgés, minden gyerek szedte a szánkóját és indult, mert a kislány apukája mondta... Együtt indultak el az utcán lefelé, csapatostul... Apuka minden sarkon megállt és megnézte a kópé befordul-e rendesen a szülői házba... Hazaértek és még sokáig állt apuka a kapu előtt, hogy nézze a távolodó osztálytársakat, amint hazafelé tartanak... Eltelt 20 év és a nő elmesélte ezt a történetet egy férfinek, meg azt is, hogy mindig megáll a Barbie babáknál és mindig megnézi őket, mert neki sosem volt... A férfi nagyon szerette a nőt, ezért egy szülinapra igazi öltöztetős Barbie babát vett neki... A kollégák kinevették, hogy hát vegyen már valami komolyabbat, hiszen mégis 30 éves, és valami hasznosabb ajándék jobban jönne... De a férfi kitartott a baba mellett, azt mondta semmi nem lehet olyan jó, mint teljesíteni az álmokat... Azóta eltelt megint 10 év, a férfi már csak a múlt emléke, mint az a régi karácsony is... és a lány leült, hogy leírja nektek ezeket... Tegnap este a barátnőm különösen depis hangulatában volt,amikor azért sírt, hogy megint egyedül lesz karácsonykor, idestova 10 éve nincs egy férfi mellette, aki vele lenne... Akkor elgondolkodtam, nekem az utóbbi években az volt a legjobb karácsonyom, amikor könyékig megégve mindkét kezemmel, iszonyú fájdalommal a szentestét az SBO-n töltöttem, azokkal az apukákkal, akik a fenyőfa helyett a saját lábukba állították a baltát... Aztán 25.-én az Olivér a volt párom annyira aggódott értem, hogy átjött, megfőzött nekem, megfürdetett, stb, majd miután újra valahogy összegabalyodtunk fél évig megint vigyázott rám... Tavaly először engem ez már nem hozott lázba, tavaly fordult először elő, hogy már fenyőfát sem vettem, konkrétan belesz@rtam abba, hogy karácsony van, kikapcsoltam a telefonom és három napra elvonultam aludni... Most idén szintén ez lesz, nem adtam föl, csak már rájöttem, minél jobban harcolok valamiért, annál kevésbé megy... Úgyhogy tanulom elengedni a dolgokat, és egyre jobban megy...

A múlt hetem kicsit érdekesre sikeredett, alig vártam, hogy vége legyen...

Komoly baj van ám az agyakban... Ülök itt a Dunántúlon, kényelmesen, amikor az alföldi szomszédasszonyom írja ma délután, hogy balhé van már megint a mögöttünk lévő utcában, mert kint van a rendőrség, mentők, tűzoltók és a TEK is... Mi a fene? Hát valami idióta robbantással fenyegetőzött ezért kivonult mögénk a helyi erő és nem engedték a fél utcát haza.... Próbálom így távolról beazonosítani ki lehet már megint az az "agytröszt", így a szomszédasszonyt, mint helyi informátort faggatom, hogy pontosítsuk már be melyik nagy-tudású a robbantós... Sikerül is beazonosítani, mire a helyi erők lebeszélik a szándékáról és végre elviszik... Mesélem a sztorit egy barátomnak, hogy elvitték, aki megkérdezi. -Oszt jól van? -Szerinted mennyire lehet jól, ha fel akarta robbantani a környéket? Két nappal később reggel a szomszédasszony zöld hajnalban keltett, hogy betörtek hozzánk Cegléden... Na nem az én lakásomat sikerült ezúttal kirabolni, (az nehezen is menne, mióta 5 centis rács védi még WC ablakot is) hanem újfent a kettőnk között lévő lakást rámolták ki.... Konkrétan a hátsó ablakot befeszítve elvitték a zsír új konyhabútort... Mondom a szomszédasszonynak, tüsténkedjen, hívja a rendőröket, én meg értesítem a tulajt... Kiérnek a rendőrök és kérik a tulaj számát, amit megadok nekik telefonon... Közben én Ancsival egyeztetek, és kérdezi, most hova menjen, a házhoz vagy a rendőrségre, mert ugye ezt nem mondták neki... Hívom az ügyeletest és bemutatkozom, ismerhet, mert minden további nélkül felvilágosít arról mi a helyzet... Érdeklődök, hogy hova küldjem a tulajt... Mondja nekem, hogy a házhoz, nézze meg, hogy a hátsó ablakot nem-e befújta-e a szél... Alig vagyok álmos így zöld hajnalban, de eszerint az én agyam még álmosan is jobban vág, mint a yardon üldögélő rendőré, mert visszakérdezek... -És a konyhaszekrényt, az összes elemével elfújta a szél?

Azt hiszem itt tényleg túl sokan vannak szabadlábon...

Mióta megszüntették az elmegyógyintézetek jó részét, ezek az emberek az utcán mászkálnak... Bármikor, bárkivel szembejöhet ez is.... Barátnőm a következő levelet kapta... Változtatás nélkül közlöm, mindjárt sírok... :D :D :D :D Mélységes tiszteletem! Olyan társaságot, házibulit, kisebb összejövetelt keresek, ahol én lehetnék a társaság csicskája. Ez azt jelenti, hogy teljesen alávetném magam az Önök akaratának és megtenném amit csak parancsolnak. Szívesen követem mások parancsait, örömmel veszem, ha megalázó dolgot kell megtennem, ha teljesen ki vagyok másoknak szolgáltatva. Mindent elkövetnék, hogy Önök a lehető legjobban szórakozzanak. Nekem ez egy vágyam, amit örömmel megtennék, ha lehetőséget kapnék rá. Ezért semmilyen ellenszolgáltatást nem kérnék. 37 éves, átlagos arcú, mondhatni dagadt testű (172cm/97kg), meglehetősen kis intim mérettel rendelkező pasi vagyok. Vagy csak hölgyekből álló társaságot, vagy pedig vegyes társaságot szolgálnék. Mivel heteroszexuális vagyok, csak urakból álló társaság nem érdekel! Tudna nekem segíteni abban, hogy ezt a vágyamat megélhessem és végre kipróbálhassam?"

Magyarország én így szeretlek, Volán busz, meg különösen...

Azt hittem besírok ma, amikor megláttam a Ricsi kollégám elszámolását... Komádiból Füzesgyarmatra 5000 Ft-ért teszi meg alkalmanként oda-vissza tömegközlekedéssel az utat.... És mindezért, oda-vissza összesen utazik 5 órát alkalmanként... Az már más kérdés, hogy biciklivel mindez fél óra sem lenne, mert a szomszéd falu, de tömegközlekedéssel be kell járnia a fél megyét, mire odaér, mert közvetlen járat nem megy a másik faluba... Mondtam neki, hogy érdeklődjön már körbe taxinál vagy a haverjainál, hogy ki fogja a jövőben fuvarozni, mert sem időben sem anyagilag nem éri meg többet utaznia, mint amennyi időt munkával tölt... Na ennyit az alföldi közlekedésről... Pedig állítom Füzesgyarmat kb 20 kilométer lehet Komáditól... Ha nem lenne ágy, amit cipelnie kéne, jobban jártunk volna, ha elindul gyalog. :D :D :D :D

Visszatérve a pszichopatákhoz...

Szóval a barátnőm ma "randizott"... Másodjára találkozott a pasassal, az első randijuk pénteken volt, ami meglehetősen jól sikerült... Azóta a pasassal egyfolytában üzeneteket váltottak... Majd megbeszélték a mai randit... Nekem már akkor elfutós lett volna a történet, amikor a randi előtt egy órával ráírt a barátnőmre, hogy vigyen magával pénzt, mert nem akarja a teljes cekket állni... Mondtam is, hogy én már nem mennék... Már nem azért, mert anyagias vagyok, sőt, ha úgy állok, bármikor kisegítek bárkit, meg alapvetően ez nálam nem kérdés. A barátnőm is képes kifizetni a saját fogyasztását bármikor-bárhol... Egy kapcsolatban, meg amúgy sem kérdés a pénz, főleg nem egy normális kapcsolatban... De ez még nem volt kapcsolat, második találkozásról volt szó! Na most azért még barátok között is, egy ilyen esetben a férfi kérdezés nélkül fizet... De ettől eltekintve, elment a randira, mert vonzónak találta elsőre a férfit... Aztán ott jött a döbbenet... Elme-roggyant barátunk szakadtan jelent meg a második randin... Még arra sem adott, hogy egy normális pólót vegyen föl, vagy egy normális pulcsit... Ezenkívül, ahogy közelített, imbolygott, a beszéde zavart volt, stb... "Klarissznak" megfordult a fejében, hogy esetleg drogozott, rá is kérdezett, de azt mondta nem... Az ital szagát meg nem tudom mivel leplezte, de az elején nem érezte... Csak a menése és a beszéde volt rendkívül furcsa.. Na, beültek a moziba, (a saját jegyét Klarissz fizette) ahol viszont egyértelműen megcsapta a barátnőmet a pasasból áradó alkohol szag... Elkezdődött a film, és pasas elaludt a filmen, majd felébredve otthagyta az Klarisszt a moziban arra hivatkozva, hogy fáradt... Megjegyzem, nem is tehetett volna jobbat ennél, hiszen legalább a kínos beszélgetések magyarázkodások elmaradtak... Komolyan nem is értem, hol tart már ez a világ? Így kell egy randin megjelenni? Úgy látszik azokat az elme-roggyantakat, akik nem engem találnak meg, a barátnőim valahogy felszedik. :D :D :D

Úgy látszik nem csak engem találnak meg az idióták idén...

Az egyik legjobb barátnőmet találta meg... Ilyen az, amikor az ember nem válaszol egy pszichopatának....

Na és a másik barátnőm... Randija lenne ma, megbeszélték mennek moziba... Erre a pasas a randi előtt egy órával ráír a nőre, hogy vigyen már pénzt magával, mert milyen sok lenne két mozijegy meg a nasi... Hát basszus, 40 évesen egy pasas nem tud meghívni egy nőt moziba, meg így fukarkodik? Akkor mi lesz később?

Sírok basszus... :)

Ima

Azt mondják az Univerzum végtelen... Tehát a Jóisten, ha elvesz valahonnan valamit, akkor valahol valami másvalamit visszaad... ÓÓÓH ez csúcsszuper, istenkirályság, f@sza... :D Évek óta könyörgök így karácsony előtt, hogy kapcsolja már a ki a tahókat vonzó mágnesemet... és végre találjak egy normális férfit.... Már pár éve alkut is kötöttem és csak ismételni tudom magam, idén jó voltam, egy gyorshajtásos csekket sem szedtem össze... Nem is rabosítottak, (az 5 éve volt egy elírt dátum miatt, amit mellesleg nem is én írtam el, majd persze felmentettek) Mert nem tudom és halál kellemetlen, hogy mindig ilyenekbe futok bele... ...És lőn... Isten szeret engem és kikapcsolta b@zdmeg... Na és vajon mit kaptam helyette? Na mit? Pfff... :D :D :D Na jó, tudom kívánságműsor hétfőn kettőtől-ötig (ez sem mai duma már megint lebuktatom magam milyen öreg vagyok. :D :D :D) Hát tudom én vagyok a hibás, mert csak azt nevesítettem az imáimba, hogy mit nem kérek, de azt nem mondtam meg, hogy mi legyen helyette... Erre a Főnök, (kurv@ra remélem remekül szórakozol ott fönt b@zdmeg, mert én itt lent egy kicsit kevésbé...) a saját kezébe vette az ügyet és döntött... Király... Ő dönt, én szívok... Az asztrológusom ugyan megmondta, hogy az év első fele erről fog szólni, de bevallom, kiröhögtem, mert matematikailag esélytelen, hogy ebből ennyi és hogy mind engem akar, de bakker, nem! Tényleg ennyi megnyomorodott pszichopata van és tényleg mind engem talál meg! Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy egyszer még visszasírom a tahóimat! :( Szó szerint azt mondta, hogy pszichésen roggyantak, pszichopaták fognak megtalálni, zsinórban. Azt hittem, ez csak egy költői túlzás, mint a tömjén meg a gyertyafüst, de nem! Most nem merem felhívni, mert nem emlékszem, mit mondott az év második felére.. sőt, arra sem emlékszem, hogy egyáltalán beszélt volna az év második feléről.. és csak remélni tudom, de nagyon, hogy ez nem azért van, mert valamelyik elmeháborodott elvágja a nyakamat... Ha másért nem is, különben milyen hülyeségeket olvasnátok a jövőben a híradó helyett? ;)