Fél úton járok...

Fél úton járok valahol, fél úton, de egyre biztosabban lépkedek... Még csak hetekre tervezek előre..., nem merek többet mondani, ígérni. Néhány hónapja még a másnap sem volt biztos..., ma sem, de már bizakodhatok. Júniusban egy kedves barátom megkérdezte, hogy mi lesz az év végén... Nem tudtam, hogy eljutok-e eddig... A Miniclubos Balázs elsírta magát, amikor megtudta..., még én vigasztaltam, félig vakon is próbáltam elhitetni, hogy jól vagyok... Másik barátom szintén sírt, majd autóba ült, hogy meglátogasson... Egy darabig csak sajnálkozó emberek vettek körül, én pedig menekültem. Nem segített, az, hogy sajnáltatok... Egyszerűen úgy éreztem, hamarabb feladtátok, mint én, holott én küzdöttem... Az első szerelmem nem tudott róla, így nem sajnált, bosszantott... Megnevettetett, erőt adott... Annyira felmérgesített néha, hogy nekiugrottam. De Ő volt egyedül, akinek önmagam tudtam lenni. Neki tudtam ugrani, erőt adott, hogy felmérgesített és kioszthattam...még a vitánk is. Az életben maradásért küzdöttem, minden nap... Küzdök most is, de egyre könnyebben veszem az akadályokat... Augusztus elején volt egy nap, amikor a postás verte az ajtót, mert hozta a vitamint nekem... Nem találtam ki az ajtóig, annyira nem láttam, hogy egyszerűen nem találtam a kivezető utat. Sírtam, na az volt az a pillanat, amikor majdnem feladtam. Másnap már könnyebb volt, fél mosolyt eresztve kulcsot adtam a szomszédomnak, hogy be tudjon jönni. Minden reggel az ajtófélfán meg a képkereten teszteltem a szemem, ma már mosolygok a bizonytalanságomon... Emlékeztek? Spenótos volt a pólóm, akkor vettem föl, a kajához, majd újra öltözhettem. Nem tudtam eldönteni, búcsúztok vagy csak velem akartok lenni, annyiszor jöttetek. Nem jött meg a vérnyomáscsökkentőm pár hete, rosszul voltam, kiosztottatok, hogy miért nem szóltam. A föld alól is kerítettetek volna nekem gyógyszert..., tudom, hogy így van, de már így is sokat tettetek... Ti tudtatok a gyötrő fájdalmakról, fogtátok a fejem, és a kezemet, együtt sírtatok velem. Hihetetlen volt látni és elhinni, hogy mindent megkóstoltatok, amit kotyvasztottam, És amikor a zöld turmix-ra azt mondtam, hogy én ezt nem tudom meginni, egyöntetűen azt mondtátok "milyen finom"... Mondjuk utólag legalább elismertétek, hogy ritka sz@r volt, de a kitartásotok mindennel felért. Bejártátok velem a Dunántúlt, megmozgattatok, átmozgattatok. Ha lassan mentem, hozzám igazítottátok a lépteteket és sosem panaszkodtatok, mintha csak ez lenne a természetes. Ma már gyakorlatilag mindez csak egy emlék, hamarosan reméljük a feledés homályába vész. De tartozom nektek azzal, hogy elmondjam, a legcsodálatosabb emberek vesznek körül engem. És köszönöm mindannyitoknak, nélkületek nem sikerült volna. Nélkületek ma nem lennék... KÖSZÖNÖM.