Útra keltünk...

Útra keltünk, én vezettem reggel... Nem siettem, kényelmesen hátradőlve beszélgettem. Elengedtem a szirénázó mentőautót mellettem, majd a mögötte suhanó taxit is, gondolva arra, hogy a rokonok mennek a remélhetőleg csak magát túlevő, túlivó hozzátartozó után... Várpalotánál leintett egy rendőrautó, kicsit bosszankodtam. A rendőrök nyugodtak voltak, majd miután kiderült, hogy nem ittam, még mosolyogva egy csokit is adtak... :) Azt gondolnám ez teljesen olyan, mint egy hétköznap... De nem hétköznap, ez egy ünnep, a szeretet ünnepe... Amikor még fontosabb elmondani mennyire szeretünk... Mindeközben... Emberek azért dolgoznak, hogy én, az általuk egyáltalán nem ismert személy, nyugodtan mehessek és biztonságban legyek. Hogyha mi idióták vagyunk, és berúgunk, akkor legyen valaki, aki felveszi a telefont és a segítségemre siessen. Ők a hétköznapi hősök, a mi hőseink... Nem politikusok, akik lehazudják a hajunkat is a fejünkről,sok pénzért. Hanem egyszerű, ezt a hivatást választó emberek, akik nagyon keveset keresnek. Mindent és mindenkit háttérbe szorítanak, csak azért, hogy nekünk jó legyen. Hogy nekünk nyugodtan teljen az ünnep. Azt hiszem az a legkevesebb, hogy a mi hétköznapi hőseinknek megköszönöm a munkájukat, és kívánok boldog karácsonyt... Közöttük az ismerőseimnek, a barátaimnak, és a rokonaimnak, akik mind ilyen hivatást választottak maguknak... Nyugodt szolgálatot kívánok nektek. :) Gondolok rátok. :)