A zsebkendő...

Bizony ez véresnek látszik...-nézegetem a századik papír zsebkendőt kb , amit ma arra használtam, hogy letöröljem vele a könnyeimet vagy kifújjam az orrom... Nem fáj semmi, nem szúr, csak olyan ingatag vagyok... Bizonytalanul kivánszorgok a fürdőszobába, útközben többször megingok, de megyek, mert a véres zsebkendő nem jelent túl jót...főleg nem így év végéhez közeledve... A stroke teszt, meg kell csinálnom, hajt ki a tudat a tükörhöz, közben azon jár az agyam bevághattam-e valamibe az orrom... A tükör előtt állva pár másodpercig nézem az arcom, próbálom észrevenni, ha valahol elzsibbadt... Emelem a kezem, próbálom megérinteni az orrom, elsőre sikerül minkét kezemmel... Kinyújtom a nyelvem, majd kimondom az első mondatot, ami eszembe jut... Minden jó, visszahallom a saját hangom, nem beszélek hülyeséget... ÁÁÁÁ, nem lehet semmi komoly, hiszen a teszt negatív... Próbálom elhessegetni a gondolatot, nem kezdődhet minden elölről, jól vagyok... Furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen már nincs mit veszítenem, ami fontos volt azt elveszítettem. Az esélytelenek nyugalmával kérdezem magamtól, mi jöhet még? Gyorsan lezuhanyzom, majd pizsamába bújok... Meglátjuk reggel, nyugtatom magam, lehet, hogy csak az orromban pattant el egy ér... Magam miatt nem is aggódom, a cicám fontosabb, még megnézem minden rendben van-e vele. Állok ott mellette, kicsit megszédülök, de rámosolygok, lehajolok hozzá és adok neki egy puszit... Együtt gyógyulunk, ha másért nem holnap miatta is felkelek... Aggódom, nincs jól, de már evett egy kicsit... ez vigasztal...