A be nem teljesült szerelem...

Ma már csak nevetünk rajta, ami vicc, rossz vicc, de valóságos... Attilával majdnem szomszédok voltunk. Néhány évvel felettünk járt alsóba, majd felsőbe Pestre, de mi napi szinten találkoztunk az utcán a HÉV megállóban, meg mindenhol... A legjobb barátja Balázs közös barátunk volt. A szülők ismerték egymást, kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt... Attila volt a leghelyesebb srác a környékünkön, mindig egy csomó lány lógott rajta, de velem mindig úgy viselkedett, mint egy bátyó.. Nagyon helyes volt, én meg természetesen fülig szerelmes voltam bele, de persze esélyem sem volt a rajta fürtökben lógó csajok miatt... Azt hiszem, Attila meg Balázs volt az a két fiú a környékünkön, akikre a szülők bármikor rábíztak volna, mert megbízhatóak voltak, jó családból származtak, a közelünkben laktak és nagyon rendesek voltak... Még a nagymamáját is ismertem és szerettem nagyon. Kedves volt. Igazából napi szinten találkoztunk, rengeteget beszélgettünk, sok közös emlékem van vele... Kifejezetten emlékszem egyre, amikor a középiskolába vártam a felvételimet,már nagyon izgatott voltam, mert sokan megkapták már az osztályunkból a levelet... Reggel mentem ki és a postaládában ott volt a levél... Már késében voltam, annyira rohantam, így útközben bontottam föl, rohanva, és ott értesültem a hírről, hogy felvételt nyertem a suliba... Pont jött Attila ki a kapun, én meg rohantam a HÉV-hez, de visítoztam közben az utcán úgy örültem neki... Attila nem értette mi baj van, megijedt és azonnal odasietett hozzám, hogy megkérdezze mi történt. Így esett, hogy Ő értesült először arról, hogy középiskolás lettem. Neki akkor már nem volt ez nagy szó, de velem örült. :D :D Két éve lesz januárban, hogy 20 év után Cegléden a kedvenc kávézómban álldogálva, integet valaki a kirakaton át befelé. Álltunk ott bent egy páran, nekem nem volt ismerős a pasas, de lelkesen integetett befelé... Körülnéztem, láttam senki nem integet neki vissza, visszanéztem rá, megint integetett, úgy voltam vele ne érje nagy csalódás, hát visszaintegettem. :D :D Majd megvettem a kávét, szépen, lassan elfogyasztottam, beszélgettem, fizettem, majd távoztam... A pasas ott állt egy babakocsival az ajtóban... Már fordultam el, amikor utánam szólt, hogy Hello Ági... Na, abban a pillanatban vissza is fordultam, mert eszerint mégsem valami idióta, konkrétan engem ismer... Nem ismersz meg?-jött a kérdés... Hát álltam így szemben egy nagydarab szőrös mackóval és hát őszintén halvány lila gőzöm nem volt róla, honnan kéne ismernem... Közölte, hogy Ő M. Balázs Budakalászról? Mi van?-kérdeztem vissza, majd gondolkodás nélkül repültem a kitárt karjai felé. Nem láttuk egymást több, mint 20 éve, semmit nem tudtunk egymásról. Alig akartuk elengedni egymást. Miről ismertél föl?-kérdeztem. Vannak olyan emberek, akik semmit nem változnak,-mondta. -én olyan vagyok. :) Jött ki a felesége a kávézóból és csak döbbenten nézett. Egyszerűen hihetetlen volt huszonév után újra találkozni, és átölelni egymást. Nem is tudtuk hirtelen, sírjunk vagy nevessünk, alig volt időnk, de az a pár perc mindennel felért , hetekig rányomta a találkozásunk öröme tavaly a bélyegét a napjainkra... Utána facen is beszélgettünk, de legalább már találkoztunk... :) Kb mindenki hülyének nézett minket abban a pár percben, aki látott, hát ott ugráltunk, meg ott örültünk egymásnak, egyszerűen hihetetlen volt, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet...

Pár hónappal utána írtam egy szösszenetet Budakalászról, amit az Attila, aki ott volt Balázs ismerősei között, likolta, majd nem sokkal később a facen ismerősnek jelölt... Visszajelöltem, de nem beszéltünk egy mondatot sem, egészen idén márciusig... Aztán, idén, miközben a stroke-val küzdöttem, és már a Dunántúlon éltem, akkor rám írt. Elkezdtünk beszélgetni, igaz mi sem beszéltünk már több, mint 20 éve, de azonnal megtaláltuk a közös hangot, mint gyerekként is.... És csak beszélgettünk és beszélgettünk, napokig, hetekig, sokszor éjjel is... Egyszer csak úgy viccesen rákérdeztem, hogy én miért nem lettem Zs-né, mert gondoltam most már elég felnőtt vagyok, hogy elmondjam neki, hogy gyerekként romantikus ábrándjaim voltak vele szemben. És akkor jött a döbbenet, konkrétan leestem a kanapéról, mert Attila bevallotta, hogy ugyanabban az időben, ugyanakkor, Ő is szerelmes volt belém. Nagyon sok időt eltöltöttünk ezután azzal, hogy felidéztük a múltat..., és még ma is rengeteget, hetente többször is beszélünk, sokszor éjjel is. Nagyon jó barátokká váltunk. Pont ma jegyeztem meg neki általános derültséget okozva, hogy mi, mi a f@szt csináltunk ketten évekig,folyamatosan beszélgetve, együtt menve napi szinten valahová hogy nem derült ki, hogy többet éreztünk egymás iránt? Erre mondta Ő, hogy vicc ez az egész, egy nagyon rossz vicc, de valóságos és megtörtént.