Pánikolok, segíts!

A pánikbetegség, egy alattomos, és szörnyű szorongásos betegség, mely nagyon sok tünettel rendelkezik. Nem ismertem ezt a betegséget, egészen addig, míg 2021-ben mélyaltatásos lélegeztetőgépre nem kerültem. Amíg altatásban voltam, állítólag azalatt is pánikoltam, legalábbis ezt mondták a barátaimnak az orvosok, de az én tapasztalatom akkor lett valóságos, amikor már lekerültem a gépről. Az első rohamomra már a veszprémi szubintenzíven emlékszem, amikor arra fogtam a rosszullétem, hogy csak egy kefirt adtak nekem reggelire, és éhes maradtam. (Tényleg éhes maradtam) Majd megérkezett a gyógytornász és kb mikor másodjára emelte a lábamat, akkor azt vettem észre, hogy elhomályosul előttem minden. Kiabáltam a gyógytornásznak, hogy rohanjon orvosért, mert rosszul vagyok... (Megjegyzem az akkori egyedüli segítőeszközöm a hangom volt, mert nyaktól lefelé teljesen béna voltam.) Még azt láttam homályosan, hogy szalad ki a gyógytornász nekem segítségért, majd a következő pillanatban elsötétült előttem minden. Arra keltem fel, nem sokkal később, hogy teljesen körbe állják az orvosok és az ápolók az ágyam minden irányból állt körülöttem legalább két ember, folyamatosan vették tőlem le a vért és nézték a színét... Volt amit gyors elemzésre vittek, majd rohantak az eredménnyel vissza... Tudtam, hogy jó kezekben vagyok, de azzal is tisztában voltam, hogy segítenem kell magamon. Így becsuktam a szemem és megpróbáltam felidézni magamban az egyik kedvenc meditációmat és mindenfajta segítség nélkül lufiba tettem a félelememet és felengedtem az égre... Néztem utána, majd a következő percben már a főorvos asszony hangját hallottam, hogy most már minden rendben lesz. Ezek a rohamok ismétlődtek minden kórházban, de szerencsére rengeteg pszichológusi segítséget kaptam... Kétnaponta minden kórházban odaült mellém egy pszichológus és beszélgetett velem... Veszprémben elutasító voltam. Zircen egy fiatalember minden második nap odahúzta az ágyamhoz a székét és beszélgetett velem. Nála nyíltam meg először. Sümegen a gyógytornászok és a nővérek pótolták a pszichológusi segítséget, nagyon jók voltak. Rengeteget köszönhetek a lányoknak. Nagykanizsán a Boglárka minden nap letologatott engem kerekesszékkel a rendelőjébe és légzőgyakorlatokat tanított nekem. Pesten pedig egy göndör hajú pszichológus meg a gyógytornászok, az orvosok és az ápolók is segítették a lelkibékém megtalálását. Ma már nincsenek rohamjaim, de még élénken élnek bennem azok az emlékek, amikor nagyon féltem... A pánikbetegek félnek. Ha közelében vagy egy ismerősnek, aki pánikrohammal küzd, akkor beszéltesd át a rohamon. Kérdezd meg mitől fél és erősítsd meg abban, hogy biztonságban van melletted. Ha valaki fél az autóban, akkor ülj oda mellé és segíts neki leküzdeni a félelmét azzal, hogy veled megy, azaz vezet és Te mellette ülsz, mintegy támogatólag. Lehet, hogy csak egy kilométert tudtok menni, de akkor is ez már óriási előrelépés. Dicsérd meg, hogy milyen ügyes volt. A dicséret sokat fog növelni az önbizalmán. A pánikbetegeknek fontos, hogy növeljük az önbizalmát, ezért én mindig azt szoktam mondani, hogy szépek, okosak és sikeresek. És igazi királynők, királyok... És ez egyébként így is van. Ne erőltesd bele a pánikbeteget egy félelemkeltő helyzetben. A pánikbetegek nem reagálnak túl semmit, valóban érzik a félelmet, sőt nem egyszer olyan, mintha ülne valaki a mellkasukon. A vegetatív idegrendszer túlműködése következtében létrejövő testi tüneteket valóban nagyon nehéz kordában tartani, ráadásul kiszámíthatatlan helyzetekben jönnek elő. Ne nézd le a pánikbeteget, még akkor se ha újra és újra próbál túljutni egy helyzeten. Nagyon fontos, hogy a pánikbeteg eljusson szakszerű segítséghez. Aki hozzám fordul pánikbeteg, általában többféle problémával is küzd egyszerre, egymással párhuzamosan. A magam részéről segítem az önbizalom növelését, a többi problémájával meg elirányítom olyan kollégához, aki megoldást tud vinni az életét keserítő egyéb szituációira. A pánikrohamot átélő betegnél használjunk stresszoldási technikákat, de egyiket se erőltessük. Van, amikor a szavakon és a megnyugtató jelenléten túl segíthet még a roham alatt az érintés. Oldhatja a stresszt, ha megfogjuk a beteg kezét, megöleljük, ezt sem szabad azonban erőltetni, főleg idegennel szemben nem. Viszont van, hogy a beteg kifejezetten kéri, hogy megfoghassa a kezét a segítőjének. A nem túl megerőltető mozgás szintén segíthet, ellentétben a gubbasztással. Sokszor azonban nem esik jól megmozdulni a betegnek, aki egyhelyben szokta kivárni, amíg véget ér a roham. Segíthet, ha olyan tárgyat adunk a kezébe, aminek megnyugtatja az érintése, vagy olyan helyekről beszélünk neki, amelyek ismerősek, jó érzéssel töltik el. Egyes betegeknek az is segít, ha ők maguk ismételgetnek egy megnyugtató mondatot, minthogy "most szörnyen érzem magam, de nemsokára jól leszek".