Nagyon fontos.

Saját példámból kiindulva, évtizedek óta szerelmes vagyok egy férfibe. Annyira szerelmes vagyok, hogy fáj, hogy nincs velem, nem ölelhetem, nem csókolhatom, nem simogathatom meg. Évtizedek teltek úgy el, hogy megsimogatott, megölelt, randira hívott és én mindig ott álltam vele szemben lefagyva, Vagy ha mégsem, mert valahogy sikerült előhúznia belőlem, hogy mégis képes legyek vele beszélgetni, a vége mindig az lett, hogy az éles nyelvemmel megbántottam... Persze, mióta belemélyedtem a pszichológiába, sokkal nyíltabb vagyok, képes voltam feltárni felé az érzelmeimet, képes voltam megölelni, elfogadni a simogatását és visszareagálni mindarra a szeretetre, szerelmes érintésre, amivel felém közeledett. Nyilván az is közrejátszott, hogy segített nekem, valószínűleg már régen tudja rólam, hogy lefagyok, ha ott állok vele szemben, ezért oldotta ezt bennem. De azt gondolom, hogyha a szüleim segítettek volna oldódni egy ilyen helyzetben, akkor már régebben el tudtam volna a szeretett férfinek mondani, mennyire csodálom, tisztelem és milyen önzetlen szerelemmel szeretem. Persze talán az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a szüleim korán meghaltak, így fiatal felnőttként ott találtam magam abban a helyzetben, hogy már nincs hová hazamennem, nincs aki várjon, féltsen és szeressen. Kizárólag a szerelmem SZAVAKKAL, érintésekkel történő kifejezéssel vannak gondjaim, minden más közeledés teljesen természetesen megy számomra. De ezen is dolgozom. 🙂