Egy poszt a gyűlöletről. Arról, miképpen fordulunk mi emberek embertársaink ellen, mert valaki rosszat mond rá, vagy rosszat sulykolnak belénk mások.

Ez jellemző a társadalmunkra sajnos, kicsiben és nagyban egyaránt. Miképpen ítélkezünk valakiről/valakikről tévesen és vonunk le következményeket, majd állunk kicsinyes bosszút rajta. Azért ez meglátásom szerint jól mutatja, hogy hol is állunk mi az intelligencia szintjén, (vagyis hol nem állunk) Nem tartom a saját személyes érdememnek, hogy Magyarországon születtem, fehér, heteroszexuálisként, keresztény családban. Születhettem volna bárhol a világon feketének, hupikéknek, sárgának, muzulmánnak, zsidónak, homoszexuálisnak vagy transzneműnek. Magyarországon bármilyen a kereszténységtől eltérő vallással, a heteroszexuálistól eltérő nemi identitással, szexuális irányultsággal, mindenképp üldözött lennék. Bár a mostani viszonyokat elnézve, fehér keresztény családba született heteroszexuálisként, honfitársaim által üldöztetve, kirekesztve vagyok/leszek. Ha másért nem, akkor csak azért, mert máshogy gondolkodom, mert nyíltan ki merek állni önmagamért és az igazamért és még hosszasan sorolhatnám. Amikor ma megszűntetnek padokat azért, mert színesre festik, stb, akkor azt gondolom, hogy ebben az országban még nagyon sok embernek kellene önmagán dolgoznia. Van egy barátom, aki már többször az orromra verte, hogy mennyire jó a kormány, hogy nem engedi itt az óvodások nemváltását, meg a transzneműséget itt hirdetni, stb.. Amikor Őt hallgatom, ilyenkor mindig azon gondolkodom, hogy egyáltalán tisztában van-e azzal, hogy miről beszél? Tudja-e, hogy kiskorúakon nem végeznek nemváltó műtétet, és ez nem az Orbánnak köszönhető, hanem soha nem is végeztek. Vajon tudja-e ez a barátom, hogy a transzneműség nem hobbi, nem mi választjuk magunknak, hanem egy szexuális identitás... Valószínűleg nem tudja..., mert ha tudná, akkor nem is mondana ilyeneket. És ezen szerintem itt lenne az ideje mindenkinek elgondolkodni. Veszprémben, amikor kórházban voltam tavaly és még nyaktól lefelé mozogni sem tudtam, az egyik nővérke meglátott egy szivárványt az ablakban... Annyira örült a szivárványnak, hogy kifékezte az ágyamat és odatolt az ablak elé, hogy én is lássam. A másik nővérke jött be és kereste Őt, kérdezte hol van, és Biczó Vivike pedig csak annyit mondott, hogy az "Ágival nézzük a szivárványt." Imádtam azt a nővérkét és a mai napig minden nap szeretettel gondolok rá. És amikor mi néztük ketten a szivárványt az ablakon keresztül, nem a másságra, nem a más szexuális irányultságra gondoltunk, hanem arra, hogy milyen szép. Azt gondolom, hogy komolyan lenne min elgondolkodni az embereknek. Ha én látnék egy színesre festett padot, örülnék annak, hogy milyen jól néz ki...