Felégetni a hidakat magam mögött, csak azért, hogy Vele lehessek...

Elfogadni azt, ami véget ért, hogy beleléphessek abba a szerelembe, ami rám vár, nagyon nehéz. Ahogy felégetjük a hidakat magunk mögött, mindez azért történik, mert menekülünk a viharzónából, menekítjük a szívünket, mármint ami még maradt belőle. Nem tudjuk, hogy mibe megyünk bele, de azt látjuk, hogy ott sokkal nagyobb szeretettel, szerelemmel várnak minket, ezért az ugrást választjuk. Az adott pillanatban a lélek halogatja a döntést, egy ideig, de a végén mindig úgy dönt, ahogy abban a lelki állapotában képes rá. Nem haragudhatok, mert túlélni próbálok és senki nem hibáztatható azért sem, mert menekülni próbál. Ez a szituáció megtanítja nekünk a gyengeségeinket. Egy ilyen döntés alatt nagy fájdalommal sodródunk. Ha úgy döntünk, hogy mindent magunk mögött hagyunk a másik nőért/ férfiért, akkor zárjuk be úgy azt a kaput magunk mögött, hogy ne akarjuk mindig feltörni a zárat és ne kelljen mindig hátra tekintenünk, attól tartva, hogy a múlt mindig ránk talál. Megállni az ajtóban és várni, hogy kopogjanak, nem érdemes. Ha minden hidat felégetünk magunk mögött és megtanulunk úszni a mélyben, higgyünk benne, hogy aki átússza a vihart és kimászik mellénk a partra segítség és útvonal nélkül, az tényleg és őszintén, a legnagyobb szerelemmel szeret minket.