A gyászfolyamat...

Na én aztán mesélhetnék gyászról, hiszen a szüleimtől kezdve, szinte minden családtagomat elgyászoltam már... Ezenkívül gyászoltam el vőlegényemet, barátaimat, és az utóbbi hetekben fájdalmasan gyászolom egy barátnőmet... De gyászfolyamatnak nevezzük a kapcsolataink elvesztését, hiszen azt is el kell gyászolni, a szakítás is gyászfolyamat, mire elengedjük, de a szeretett állataink elvesztése után is ugyanilyen folyamaton megyünk át... Na én aztán tudom, hogy milyen, amikor meghal, akit szerettél vagy elveszíted a reményt... Éjjel elalszol és eltűnik a bánat, ám reggel újra emlékezel... Az élettől mindannyian kapunk gyomrosokat, ki kevesebbet, ki többet, de nem hallottam még olyanról, akit kikerült volna... Azok közé tartozom, akiknek az élet bőkezűen osztogatta a gyomrosokat, de valahogy két ütés közé mindig becsempészett valami jó dolgot is. A legtöbb ember a sok alattomos ütésektől csak kóvályog, ami összeadódva az élet vége felé kibírhatatlanná válik. Ha sok ütést kapunk az élettől, bezárkózunk, egyfajta burkot húzunk magunk köré, amit nagyon nehéz bárkinek is leválasztania. Először mindig a gyász folyamata van, de van olyan eset, amikor valahogy a gyász sosem akar véget érni... Ilyenkor jó lenne, ha lenne valaki, aki azt gondolná, szívesen nekiállok és leszedem azt a körülötted lévő burkot, akkor is, ha hosszabb időt vesz igénybe, ha nehezebb kihívás is, mert lehet, hogy ami benne van az olyan lélek, amiért megéri dolgozni... Persze az emberek inkább a könnyű utat választják, pedig sokszor pont az út az utazás a cél. Néha olyan szép az út, hogy a célt is elfelejtjük. Az igazi boldogság nem az a pillanat, amikor elönt az eufória, hanem azok a napok, órák, amíg eljutok odáig. Amikor az ember életébe váratlanul megérkezik a végzetes diagnózis, hirtelen eltűnik a jövőképe..., minden célja és minden ami előtte volt, semmivé foszlik... Szokták mondani, lepereg életed filmje... Nos igen, abban a pillanatban, sőt az utána következő néhány napban, valóban lepereg életed filmje. A magam részéről sugárban hánytam a veszprémi kórház ágyánál, amit nekem készítettek és a következő 4 nap a tagadásról szólt. Ez egy gyász folyamat, egy szörnyű gyászé, hisz abban a pillanatban saját magadat és a saját életedet kell elgyászolnod, úgy, hogy még életben vagy... De fel kell készülnöd a legrosszabbra. Majd jött a dialízis és a transzplantáció reménysugara, ami egy halvány lökést ad arra, hogy elhidd van egy minimális esélyed a túlélésre... Egy aneszteziológus 2020-ben azt mondta nekem, most, hogy megküzdöttem a halállal, és meggyógyultam, ideje elkezdenem végre élni... Visszakérdeztem, miért, újranőttek a veséim, hogy gyógyultnak nyilvánít? Erre hangosan nevetett, és azt mondta, igaza van, vigyáznunk kell magára, mert transzplantáltuk... Az emberek rosszindulatúak, hányszor és hányszor hallottam, hogy elittam vesémet vagy elitta a máját... Transzplantációra általában nem olyanok kerülnek, akik elitták a szerveiket. Rám mindez különösen igaz, mert szinte mindig kerültem az alkoholt.... Megkaptam azt is, hogy tuti egész életemben halálra zabáltam magam, ezért lettem vesebeteg... Jómagam mindig másik oldalon álltam, inkább vékony voltam, mint elhízott, és bizonyos testtömegindex felett nem transzplantálnak. A vesebetegek többsége sovány, de ha mégsem, lefogyasztják őket transzplantációra.., Majd jön a nagy műtét és a szteroidok marékszámra, sőt kilökődés esetén infúzióban is, és elkezd a súly gyarapodni... 🙁 Amivel azóta is küzdünk... És akkor újra elkezd peregni egy másik film... Egy másik film az új életről, arról, hogy a jövőben átgondolod, hogy kik lesznek számodra fontosak. Átértékeled a kapcsolataidat, mert te már tudod, hogy milyen új életet kapni. Neked sikerült, ami nagyon sokaknak nem