A pletykák és a káros hatásaik. (forró krumpli jelenség a pszichológiában)

A pletyka mindig rosszindulatú, még akkor is, ha az adott pletykáló épp fel sem fogja, hogy amit tesz, azzal árt. Egyéni szinten sem könnyű ezt kezelni, hiszen pont a pletyka főszereplője fogja a legkevésbé tudni, hogy pletykálnak róla, csak azt veszi észre, hogy rossz a légkör körülötte. Klasszikus pletykaellenes tanácsok közé tartozik, hogy a pletykálkodóval meg kell beszélni, kedvesen kezelni a konfliktust. De ugye ez pont azért nem működik, mert az illető háta mögött zajlanak a dolgok, tehát szinte nincs is konfliktus (az majd később lesz, a pletyka következményeképp), és a forrás azonosítása sem egyszerű – lehet, hogy nem azzal fog leülni négyszemközt, akivel valójában kellene. A rosszindulatú pletyka általában abból indul, hogy valaki dühös egy másik személyre, vagy nem tetszik neki a másik személy viselkedése, személyisége, és ezt elkezdi elmesélni a körülötte lévőknek, sőt mindenkinek, aki hajlamos Őt meghallgatni. A pletykáló embernek sajnos nem elegendő, hogy a környezetében elmeséli az általa vélt vagy valós sérelmeket és ott meghallgatást talál, hanem lehetőleg mindenhol/minden közegben, telefonon, közösségi médiákon és minden formában megpróbálja a másik személyt rossz színben feltüntetni és milyen sérelmek történtek vele. Sajnos ebben az esetben ez a pletykát terjesztő fél, még ennyinél sem áll meg, hanem afelé viszi az őt hallgató közönségét, hogy Ők is kezdjenek haragudni, az általa rossz hírbe feltüntetett személyre, aki miatt Ő rosszul érzi magát. (Segíts haragudni) Elkezd olyan (többnyire hamis) információkat, történeteket mesélni, olyan információkat belebegtetni az adott személyről, amik miatt a környezetüknek is kezd megváltozni a véleményük az adott személyről. Amíg nem éri el azt, hogy vele együtt mindenki utálja azt a másik embert, addig az illető nem nyugszik meg. Sajnos a rosszindulatú pletykálkodó nem áll meg annál, hogy majd Ők közösen együtt méltatlankodnak, hanem annyira nagy erővel próbálja bevonni a környezetüket abba, hogy közösen utálkozzanak, hogy egészen addig elmegy, hogy olyan vélt/ valós vagy valótlan állításokat, információkat is mond mindenki felé, amik már messze nem az Ő sérelméről szólnak, hanem olyan pletykákról, amiknek a lényege, hogy az a személy, akire Ő ilyen mélyen haragszik, aki által ilyen mélyen sértve érzi magát, az a közönség többi tagjára is neheztelő megjegyzéseket tett. (Ami többnyire nem igaz) És akkor ott tartunk, hogy a környezete elkezd azon gondolkodni, hogy már nem is azért utálom azt a személyt, akit Ő utál, mert vele mit tett, hanem azért, mert rőlam ilyen meg olyan dolgokat mondott, kibeszélt engem stb. (Holott nagy valószínűséggel mindez meg sem történt.) És ettől a pletykát terjesztő kicsit megnyugszik, hiszen elérte azt, hogy már a többiek is utálják azt az embert, akire Ő haragszik... És ilyenkor bízhat abban, hogy majd az a személy, akiről Ő a pletykákat terjesztette, pórul fog járni. Ezt egyébként mi manipulációnak hívjuk, hiszen a pletykát indító személy tudatosan úgy vonja be a közönségét az Ő sérelmébe, hogy nekik is árt, olyan információkat mond el, amitől az Őt hallgató fél is rosszul fogja érezni magát. Rossz érzést kelt azokban az emberekben, akiket arra vesz rá, hogy segítsenek neki haragudni. Emiatt a hallgató felek olyanfajta zaklatottságot fognak érezni, amire nem is számítottak. És ebből kifolyólag ezekből a beszélgetésekből a hallgató fél nem megnyugodva távozik, hanem ugyanolyan idegesen, ahogy a pletykáló fél érkezett. Ez a folyamat önmagában sem konstruktív, sőt kifejezetten ártó, nem csak arra a személyre, akiről pletykálnak, hanem azokra is, akik a hallgatóság, közönség, akiket a pletykáló a közös haragudásra vesz rá. Azt gondolom, ha úgy érezzük, hogy bárki ilyen módon próbál a sérelmein elégtételt venni, akkor annak határt kell szabni, el kell mondani, hogy nem szeretnék ebbe a helyzetbe belemenni, nem szeretnék ebben a beszélgetésben részt venni és nem szeretnék neked segíteni haragudni. Mert sosem ez a megfelelő út, így nem tudunk jó barátai lenni a pletykáló félnek, mert a vélt vagy valós sérelmeivel meg a hazugságaival ránk is rossz terheket tesz. És mi közben Ő megnyugszik, hiszen sikerült mindenkit ellene fordítania az általa utált személynek, a többiek cipelik utána a saját vállukon a sérelmeket. Ebben az esetben inkább keressünk olyan utat, adjunk olyan tanácsot, ami a pletykáló fél és az általa utált személy között elsimítja a feszültséget, semmint beleálljunk abba, hogy az Ő vélt vagy valós sérelmeit elhiggyük. Ennél okosabb a „coming out”, amikor emberünk elmondja a közösségnek, EGYSZERRE MINDENKINEK, hogy biztosan ugyanazt hallják, ha történt vele valami lényeges, így nem kell tovább találgatni. Tudnék én is a saját családomból ilyen rosszindulatú, pletykákat terjesztő embert mutatni, és nyilván a legtöbben már találkoztunk ilyen emberekkel. A pletyka egyetlen hatásos ellenszere az elhallgatás. Ha az érintett egyáltalán nem próbálja magyarázni, cáfolni, megerősíteni, akkor elsorvad. Ezt a „no comment” taktikát a politikusok is jól megtanultak, ezért fullad ki a legtöbb botrány anélkül, hogy kiderülne, mi is történt valójában. Ha többet szeretnél erről tudni, vagy megtudnád, hogyan védekezhetsz ellene, akkor keresd fel az oldalamat, én magam is szoktam egyéni illetve csoportos tanácsadást is indítani, amely hathatós segítség lehet a rosszindulatú pletykák elszenvedői és a pletyka terjesztő környezete/hallgatósága számára is. De a lényeg, hogy felismerd, hogy egy rosszindulatú pletykát hallasz, és inkább azt az utat keresd, ami által a pletykálkodó és az általa utált személy megbékél, semmint azt, hogy segíts neki haragudni.