Ma olvastam, nem én írtam, kurv@jó, a cikk... Nem tudom belinkelni, de átmásolom, megjelöléssel... Kb ezt magyarázom már jó ideje mindenkinek körülöttem...

"Az élet elmegy mellettünk...(Style magazin) 2016. szeptember 25. Mounaji Barbi A napokban pont azt meséltem egy barátnőmnek, hogy nem akarom, hogy az élet elmenjen mellettem. Nagyon furcsa, de ennek a mondatnak hihetetlen súlya van. Azzal indokoltam, hogy: - így is odaadtam csak úgy két és fél évet egy betegség kapcsán „potyára” az Életnek, és most szeretnék magamnak és a boldogságnak adni valamennyit végre. Erre ő azt felelte: Nem gondolod, hogy ez is érted történt meg? Hazafelé menet csak ez a kérdés járt a fejemben? Annak a tudatában, hogy minden dolog, ami velünk történik ugyebár nem a véletlen műve, és tulajdonképpen minden okkal van úgy ahogy, mondhatnám azt is, hogy de persze, ez is értem van. Csak valahol félúton úgy érzem egy részemet elvesztettem. Pontosan azt a részemet, amelyik törekedett a boldog percek megélésére. Azt hiszem kötelességünk magunkkal szemben annyit megtennünk, hogy nem hagyjuk, hogy az élet csak úgy szépen elsétáljon mellettünk. Mert vannak lehetőségek és pillanatok, amik nem kopogtatnak be kétszer, és amiket képesek vagyunk önsajnálatból, félelemből és gyengeségből, gyávaságból elszalasztani, vagy rosszabb esetben észre sem venni. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy egy langyos állóvízben tengődünk, ami picit még kényelmes is, a kérdés csak az, hogy meddig? Talán az is lehet, hogy egyszerűen csak azt gondoljuk, nekünk csak ennyi jár. Nem is próbálunk meg kintebbre nézni, hogy mégis mik lehetnek még a lehetséges opciók. Mindig, minden egyes nappal csak még jobban zárjuk magunkra a képzeletbeli kagylóhéjunkat, és még csak fel sem fogjuk, hogy ezzel mekkora hibát követünk el. Lesznek olyan percek, amikor magunk elé meredve ráébredünk arra, hogy mi mindent hagytunk elmenni. Mi mindent engedtünk el úgy, hogy még csak bele sem próbáltuk helyezni magunkat a lehetségesbe. Az esélyt sem adtuk meg magunknak, másoknak. Azt hittük már rendben vagyunk, nagyon jól menedzseltük az életünk ezen részeit, nem éreztük a hiányt, egészen addig, amíg valaki egy el nem ejtett mondattal lelök minket oda, ahol minden olyan érzésünk meghúzódott, megbújt, amit el akartunk temetni. Akkor, mint valami pánikreakció alatt, levegő után kapkodunk és rájövünk, hogy még mindig ugyanott vagyunk. Hogy hiába vertük át magunkat, a dolog mit sem változott bennünk. De valamiért persze a felismerés mindig késve érkezik. Ezek olyan kikötőben álló, hajó után integető pillanatok, ahol tudjuk jól, hogy jön majd egy újabb hajó, amire felszállhatunk, hiszen az élet nem áll meg, de mindig ott marad a kérdőjel, hogy mi lett volna, ha elérjük az előzőt. Ha csak egyel több lépést teszünk meg, hogy időben érkezzünk. Az ember nagy hibája, hogy mindig az elszalasztott esélyeket bánja a legjobban és ez sosem lesz másképp. A bűnt nem tudod már jóvátenni, az elmulasztott örömet nem tudod már visszahozni, hogy akitől elbúcsúztál, az nem jön még egyszer vissza, hogy egyetlen élete van mindenkinek, (...)." Most pedig arra gondolok, hogy nem akarok több elszalasztott lehetőséget, vagy pillanatot. Nem akarok elengedni több érzést, gondolatot, ami közelebb vihet ahhoz, ami számomra a boldogságot jelenti. Hiszem, hogy meg tudom teremteni a körülményeket ahhoz, hogy a jó dolgok beáramoljanak az életembe, mert ez minden esetben kizárólag rajtunk múlik. Az megint egy másik kérdés, hogy ha a helyzet adja, akkor miként cselekszünk majd. De az esélyt magát nem akarom többé elrúgni. Azt hiszem, még sok nagyon jó dolog várhat ránk, ha nem zárkózunk el előle, és nyitott szívvel tudunk állni hozzá. Hogy ne csak egy kérdőjel maradjon a végére. Hogy ne csak egy üres tekintet a langymeleg érzések köntösében."