Hazamentem..., nem most volt, 11 éve...

Ez még abban az időszakban volt, amikor madarat lehetett volna fogatni velem,annyira el voltam bűvölve.. Örültem, hogy ennyi idő után végre találtam magamnak egy családot, ahol szeretet van, fivéreket, nővéreket, ahol fontos a másik, akik még mindig együtt élnek és boldogok. Amikor Laci anno bevallotta, hogy szombat délutánonként együtt szokott a kanapén pihenni az édesanyjával, és hogy minden vasárnap otthon ebédel, még mosolyogtam rajta. Ő az igazi, egy fiú, aki szereti a családját. - gondoltam. Egy család, ahol ekkora nagy a szeretet, mi mást is akarhatna egy lány, akinek nincs senkije.... Visszatekintve, mi mást is feltételezhettem volna, hiszen nem volt saját családom, amit mintaként állíthattam volna, nem volt senki, akihez hazamehettem volna, aki szeretettel, melegséggel, finom ebéddel várt volna. Olyan régen nem volt már senki, hogy gondoltam elfelejtettem milyen, amikor szeretnek, amikor tartozom valakihez, amikor van családom. Az anyja minden nap felhívta, amikor Ő hívta megjelent kijelzőn egy piros szív, benne "Anyuka" villogott, és mindenről beszámolt neki. Fogalmam sem volt, hogy ez normális-e. Nem volt összehasonlítási alapom, hiszen az én szüleim már nagyon régen meghaltak és tényleg egyedül voltam a nagyvilágban, de ha lett volna egy szerető anyám, akinek én lennék a szeme fénye, egész biztosan örültem volna neki, ha minden nap felhívott volna. Kétség kívül mindenben kikértem volna a véleményét-így aztán a legelején nem furcsállottam a telefonokat, úgy gondoltam, ez a tökéletes szeretet és én már elfelejtettem, milyen az, ha az embert valóban szeretik, valóban tartozik valahová. Egyébként épp akkoriban találkoztunk, amikor már eldöntöttem, soha nem megyek férjhez. Túl sok álmatlan éjszakát töltöttem egyedül, családról álmodozva, gyerekkel, kacagással teli házról. Túl sokszor álmodoztam olyan jövőről, ami sosem vált valóra, férfiakról, akiknek én is fontos vagyok, kikről végül mindig kiderült, hogy nekik igazából én sosem számítottam.

Hazamentem... Nem sokkal előtte halt meg a nagyanyám, gazos volt a kert... Már félhomály volt... Mentem a cseresznyefához, megbotlottam majd keresztül estem valamin... A férjem aggódva nézett, miközben én az orrom alatt morogtam valamit... Ki a fene hordta ide ezeket a szarokat... Beton tömb, tégla, beton darabok szanaszét... Fájlaltam a térdeimet... Aztán eszembe jutott minden...és könnyes lett a szemem... Hirtelen apámat láttam magam előtt, amint csinálta nekünk a hatszemélyes hajóhintát, amit később rengeteg gyerek élvezett... Majd a a grillező szettet és az ülőkék is flevillantak... Milyen jókat főztünk ott... Mindezekből már csak ez a pár tégla és beton maradt, de elfeküdtem a földön... Hirtelen megelevenedett minden. Az emlékeimből a képek, a játszótársak, a család, az otthon melege... Felnéztem a hatalmas házra és csak sírtam... Laci állt fölöttem és nem értette mi van, de én csak zokogtam... Ott volt mellettem a családi tűz és a család emléke, a komondor, a cicák... A családé, ami már olyan nagyon-nagyon régen emlék volt csupán...