Sokan mondták, hogy elmentek otthonról, de jelentem: az idő engem igazolt!

Kevesen tudják, de én már két évvel a nagy április 12-i politikai cunami előtt Magyar Péter-selfie-vel provokáltam a népet. Akkoriban ezért olyan fejeket kaptam a barátaimtól, mintha ufót láttak volna, és záporoztak is a „te teljesen megbolondultál” típusú kommentek. De én már akkor láttam a fényt az alagút végén! Az április előtti hónapok konkrétan egy non-stop politikai hittérítő hadjáratról szóltak. Minden baráti sörözést Tisza-tagtoborzóvá alakítottam. Küldetésem volt. Odaáig merészkedtem, hogy még a háziorvosomnak is a feszültségét mértem meg azzal a szöveggel, hogy „Doktor úr, itt már csak az Orbán-kormány elzavarása a recept!”. Ma pedig? Egyetlen másodpercig sem bánom a sok vitát! Megfizethetetlen élmény ebben az új Magyarországon élni, ahol: Nem kell reggelente ellenőriznem a híreket, hogy épp kit kell utálni hivatalosan. Nem ugranak az arcomba az utcán azok a bazi nagy, világvégét vizionáló háborús plakátok (a látóidegeim külön köszönik!). És a kedvenc napi sorozatom: látni, ahogy bilincsben és vezetőszáron, mint a karácsonyi szaloncukrokat, úgy viszik el azokat a fideszes tolvajokat, akik korábban összekeverték a közös kasszát a saját malacperselyükkel. Végre van következmény, és a popcorn is jobban csúszik a híradó mellé. Lépten-nyomon azt látom, hogy az emberek elfelejtették, hogyan kell vicsorogni, és helyette újra megtanultak mosolyogni. Megérte mindenkinek rágni a fülét – a nehéz beszélgetésekért cserébe kaptunk egy élhetőbb, normálisabb országot.