A rokonokkal való találkozás MINDIG lesújtó...

Amikor az ember hosszú idő után találkozik a rokonaival, akkor sejti, hogy ízekre fogják Őt szedni... Óvatosabban szemtől-szembe, de sokkal inkább a háta mögött egymás között... Elsősorban a külsejébe kötnek bele, szem előtt van, ahhoz nem kell semmi, csak egy szemvillanással szemrevételezni. Ezért, ha én a rokonaimmal találkozom, még sokkal jobban figyelek a külsőmre, mint egyébként, nehogy azt halljam később vissza, hogy "na ez hogy elhanyagolja magát." De még így sem úszom meg sokszor a kritikát.. "Anyád vékonyabb volt"-hallottam már nem egyszer. "Az én gyerekeim nincsenek ilyen jó húsban, meg fogynod kellene." Általában szó nélkül hagyom, tudom mit jelentenek ezek a megjegyzések ezért erősen visszafogom magam. De Ők nem adják fel, hogy érezzem a törődést újra és újra mondják, hogy milyen testes vagyok... (Egyébként szerintem nem is) Ilyenkor nyelek, nem vicc, kétszer egymás után közli velem, hogy szerinte kövér vagyok... És képzeljétek milyen visszahallani hosszú idő után, hogy miket hordott össze rólam egy-egy rokonom a hátam mögött. Megrántom néha a vállam, persze, hogy nem esik jól én is tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok nádszál, de mégsem b@szom oda az orra elé, hogy te meg pl csúf vagy hülye vagy. Vajon mit szólna egy-egy rokonom, ha virágnyelven közölném vele, hogy nem állt sorban, amikor az intelligenciát osztogatták, mert ha kapott volna belőle, akkor nem lennének ilyen megjegyzései sem nekem, sem a hátam mögött. Na TÖBBEK KÖZÖTT, ezért nem keresem a rokonaimmal feltétlenül a kapcsolatot és ezért érzem sokkal jobban magam a barátaim társaságában. A barátokkal, az első mondat a puszi után, hogy milyen csinos vagy és milyen jól nézel ki, örülök, hogy végre találkoztunk. És innentől kezdve eltelik az egész nap, vagy ha hosszú heteket nyaralunk együtt az egész nyaralás azzal, hogy egymásra egy rossz megjegyzést nem teszünk.. Mert nem a rosszindulat vezérel minket, hanem a szeretet. Örülünk, hogy együtt lehetünk.