Pénteken lett volna egy randi-nem randi, vagy most ebből a szempontból nem is lényeges találkozásom egy férfival... Kicsit vaciláltam, majd benyögtem, hogy egy ilyen randi etikátlan is lenne... Az az igazság, hogy félek magamtól, még nem tudom hogy kezeljek egy ilyen helyzetet, hiszen halálos beteg vagyok... Szóval hogy, miképpen tegyem oda magamat valaki mellé, azzal a tudattal, hogy bármikor, ma, holnap, holnapután, egy év múlva, öt év múlva is megfulladhatok.. Akár a karjaiban is... Miképpen terheljek meg egy egészséges embert azzal, hogy nem tudom hol és mikor van a vége... "Végstádiumos vese elégtelen"-könnyek között birkózom még mindig ezzel a kifejezéssel, mint egy skarlát betű, ott lóg láthatatlanul rajtam... Szerencsém lesz? Kapok egy vesét? Vagy hiába várok? Az életem egy részét géphez kötve élem, nagy részét... A gépnek köszönhetően élek, mármint amilyen életet a gép tud biztosítani számomra... Holnap-holnapután, mindig így lesz, ebből nem lehet meggyógyulni, nem fordulhat elő, hogy egyszer majd nem kell mennem... A barátnőm azt mondja, hogy örüljek, hogy halálos betegen is képesek engem szeretni... Hogy ez majd annak a férfinak lesz a dolga eldönteni, hogy akar-e így engem vagy sem, hogy vállalja-e, hogy megfogja a kezem, amikor haldoklom vagy sem, aki szeret engem... És ne térjek ki a lehetőségeim elől, mert sokkal könnyebb lesz, ha nem leszek egyedül... Ha csak egy hónapig élek és nem vagyok egyedül és egy hónapig vagyok boldog, akkor is megéri... Azt hiszem ez igaz.