Jelenleg így néz ki a kezem... Kétnaponta újraszúrják, nekem pedig fáj, hiszen egyébként is érzékeny.. Tegnap is sipákoltam megint a frászt hozva a kezelőimre... :D :D Már felismerik a hangomat, Mariann is átjött a másik kezelőből, miután fölrakta a betegeit, megkérdezni... Ágnes, Te kiabáltál? Természetesen rajtam kívül mindenki csöndben tűri a sok éves fájdalmat, én meg mindig sipítozok.. Még a főorvos asszony is odaszaladt, pedig semmi más nem történt, mínt megszúrtak... Együtt éreznek velem, holott én tényleg mindig nyavalygok... Zsolti új helyeket talált a karomon, és a víz is leverte miután elkezdtem neki sipítozni..., szúrás közben... Lehet még mindig nem számított a hangomra... :D Komolyan, én már magamat néha kihajítanám, olyan nyávogó vagyok... :D :D Ja, a gyengébbek kedvéért, mielőtt valaki megjegyezné, mit nyavalygok egy tűszúrástól... Nos, az a tű akkorka, mint egy tollnak vagy ceruzának a hegye, és ez a kisebb, van ennél egy jóval nagyobb is, csak előbb ehhez szoktatnak minket... És ezeket az "apróságokat", mélyen betolják kétnaponta az artériába.... Utoljára kb 20 éve nézett így ki a karom, akkor a Csengeriben sikerült ilyen térképet csinálni a kezemre... Akkor is nyár volt, hosszú ujjúban takargattam a 40 fokban..., és hetekig nem múlt el...

Kerestem nektek tűt, hogy be tudjátok azonosítani miről beszélek... A második fotó meg azt próbálja elmondani, hogy nézünk ki dialízis közben... Mármint a szerencsésebbek... Mert az olyan szerencsétlenek mint én, akiknek csak könyökhajlatban van jó vénájuk, nos, hát azok nem nagyon mocoroghatnak, úgy ülik végig a 4 órát, ahogy elsőre sikerül elhelyezkedni... Nem egy beszélgetésre alkalmas hely, 1 gép, egy ember, majd még egy gép, még egy ember... A gépek zümmögnek, sípolnak, a hátsómat meg sikerül minden nap kockásra ülnöm...