Nagyon nehéz a harc egyedül...

Sokat tanultam az elmúlt hetekben arról, hogy kire számíthat az ember, kik azok, akik mellette vannak fizikailag és lelkileg is... Megtanultam, hogy a "család", mint olyan számomra nem létezik... Konkrétan egy családtagom sem nyitotta rám az ajtót, míg én az életemért harcoltam... Megtanultam továbbá, hogy a barátaimra és kollégáimra hamarabb számíthatok, mint bárki másra az életben... Nem véletlenül lett a cégem olyan családias... Megtanultam, hogy a szomszéd Optikus úgy látogatott a kórházban, mintha a harmadik gyereke lennék... Minden nap, sokszor reggel-este bejött.. Sőt, mióta hazajöttem, minden nap jön és megnéz reggel már... Megtanultam, hogy ne fussak olyan valaki után, aki bár tudja, hogy akár el is mehetek bármikor, egy telefonra sem méltatott... Megtanultam továbbá, hogy az egészségügyi dolgozók más szemmel nézik a betegséget,mint a civilek... Bár elsőre ijesztő, azért mégsem olyan, mint egy rák, hiszen az életfunkcióim elég jól fenntarthatók művese kezeléssel, ha pedig kapok egy donor vesét, meggyógyulok... Nincsenek fájdalmaim és dialízissel a fulladás is megszűnt... Szóval, jelenleg várakozó listára tartok, bármikor jöhet veseriasztás... Bekészített táskával, és titkos mobilszámmal várom az egyetlen bejövő hívást, amitől minden megváltozik... Közben ma megnéztem a Hét élet című filmet, ami pont a transzplantációt dolgozza fel, romantikus szálak mögé... Régen is láttam, de akkor nem jelentett nekem semmit, ma más szemmel néztem... Más fajta értéke van, most egy-egy jelenetnek...