És néhány mondat a veszprémi B Braun dialízis központról...

Jelenleg az életem egy részét ott fogom tölteni... Amikor április elején megérkeztem sírva, már túl voltam egy beavatkozáson, hiszen nyaki kanült kaptam... Még saját lábon mentem lefelé, bár a betegszállító hozta a tolókocsit, de dacoltam, de már akkor tudták, hogy visszafelé nem fogok tudni gyalogolni.. Fáradt voltam, meggyötört és fulladtam... Ezenkívül előtte két és fél napig dacosan ellenkeztem az orvosokkal. Úgyhogy mikor lejutottam, nem csak ijedt voltam vad és dacos, hanem végsőkig elkeseredett is... Betti nővér és Réka doktornő fogadott...Átbeszélték az első kezelést, hogy ne féljek... Persze semmit nem jegyeztem meg... Akkor már az egész központ személyzete látta a laboreredményemet, tudták, hogy az életben maradáshoz dialízis az egyetlen esélyem. Vártak engem, hétfő éjjeltől és azért szurkoltak, hogy adjam be a derekam, mert akkor életben maradok és lesz esélyem megvárni, hogy találjanak nekem egy donor vesét... Ezenkívül azzal is tisztában voltak, hogy fiatal vagyok, és míg mások évekig készültek erre, engem egyik napról a másikra ért és sokkolt a végstádiumú veseelégtelenség végleges, lesújtó ténye... Nem kellett a folyosón várakoznom, és akkor este már mindenki, aki elhaladt mellettem a személyzetből, megszólított,tudták a nevemet, és pontosan tudták, hogy én vagyok az az Ágnes, akiért egyöntetűen szurkoltak és akiért az 1-es Bel teljes személyzete napok óta küzdött. Ismeretlenül is a harcostársaim lettek egy olyan harcban, amelynek kétféle vége lehet... Transzplantáció vagy halál... Az elején minden nap mentem, ma már csak heti háromszor... Megismerkedtem lassan a teljes személyzettel, hetekig sírtam még, de mindig találtam vigasztaló szavakat, gyengéd simogatást, és biztató mosolyt. Mikor én elgyötört végsőkig elkeseredett voltam, az orvosok meg a nővérek közül is mindig volt valaki, aki odajött és megpróbált kihozni a depressziós, csak legrosszabb végét látó hangulatomból... Csilla nővér rendszerint külön küldetésének tartotta, és tartja ma is, hogy minden nap odajöjjön hozzám, beszélgessen velem és felvidítson, hogy ne kerüljek a mindent feladó állapotomba vissza... Legnagyobb örömmel vettem észre, hogy a B Braun veszprémi központjának orvosigazgatója az a Benke Főorvos úr, aki megmentette az életem és több osztályos orvossal és 1-es Belről nővérkével is találkoztam a kezelések alatt... Itt is harcolnak értem azok az emberek, akik fent is küzdöttek értem, sőt sokszor úgy értem, hogy én ellenük dacoltam. Itt van a kedvenc Dr-nőm, a Szentesi Dr-nő, aki bátor, és bátran leveszi rólam a vizet, és neki köszönhetően hetek óta nem fulladok és a lábam sem vastagszik úgy, mint az elején... Nem mondom, hogy jól vagyok, hiszen a veséim nem a megszokott módon a működnek, és még kimerít és fáradttá tesz a dialízis. Sokat pihenek és fele annyit sem bírok dolgozni, mint előtte. De a kezeléseknek köszönhetően rajta vagyok egy úton, egy úton, mely göröngyös és nehéz... Az út elején vagyok és még rengetegszer eleshetek, de már legalább alattam van az út...