Sziasztok. A mai történetem vagy elhiszitek vagy pedig közlitek, hogy keressem meg a Veszprém megyei Pszichiátriát és zárassam be magam az A osztályra, lehetőleg örökre... Pár napja, alig tudok aludni, mert törnek fel belőlem az Intenzív osztályon történt emlékeim... Ezért ma felszerelkeztem némi édességgel és bementem újra, hátha tudok ott pár emberrel beszélgetni az emlékeimről. Egy férfi és két hölgy fogadott, az egyik az a hölgy volt, akit már régóta kerestem, mert nagyon jó emlékem van vele kapcsolatban. Amikor egy éjjel nagyon-nagyon fáztam hozott még takarókat nekem, meg kesztyűket tett tele meleg vízzel és körbe rakta vele a hasam. Most végre találkozhattam vele és elmondhattam neki, hogy mennyire hálás vagyok és mindig reméltem, hogy Ő lesz velem éjszakára. De most nem erről szeretnék nektek írni... Hanem arról, hogy emlékszem az utolsó pillanatokra, mielőtt bealtattak. Odajött hozzám egy idősebb főorvos, megsimogatta a bal kezemet és azt mondta. -Ágnes, be kell altassuk, és már nem fogja érezni hogy letoljuk a csövet és elvisszük CT-re... Pedig amikor azt mondta, akkor én már félrebeszéltem és nagyon rosszul voltam, már nem jutott el hozzám semmi...elvileg... Elmeséltem most az ITO-n és azt mondták, hogy nem tudják, hogy ki tett gépre, de biztos, hogy ez pontosan eszerint a protokoll szerint szokott működni... Majd a következő két percben leírtam az egyik szoba bútorzatát, ahol voltam. Még azt is leírtam nekik, hogy volt ott egy tábla és azon voltak a sürgős számok felírva, nevekkel. Azt mondták, hogy én azt semmiképpen nem láthattam. De láttam és még azt is elmondtam., hogy a fiókok hol helyezkedtek el és mi volt rájuk írva. Döbbenten erősítették meg mindannyian, hogy valóban, pont úgy néz ki ott a bútorzat és valóban fel vannak címkézve a fiókok és fel voltak írva a telefonszámok, de én a mai orvostudomány állása szerint azt semmiképp nem láthattam.. És láttam és pontosan tudom, hogy hogy nézett ki minden... Döbbenten vették tudomásul, hogy én ezeket láttam...