Nos, sokat töprengtem azon, hogy vele mi legyen. Nem azért, mert az Ő élete nem lenne példa nélküli, mert számomra Ő egy csodálatos ember, aki az Ő megfogalmazásában "Ott volt mellettem, mikor a nagy szerelmemet sirattam, közben férjhez mentem, elváltam, de ő rendíthetetlenül mindig jelen van az életemben.
Ő az az ember, aki nem mondhatja meg nekem a véleményét, de magasról leszarja, mert úgyis elmondja.:)))) Évek óta képes harcba szállni velem, meg mindennel és mindenkivel... olvassa a blogomat, (van egy számítógépes program, ami felolvassa neki)
Szilárd egy teljes értékű nagyszerű értelmiségi srác, aki történetesen Roma.
Szilárd, aki a maga tudásával, szellemi kapacitásával, a harcával, a jogi ismeretével, ahogy gyakorlatilag elsöpör minden akadályt maga elől, egy csodálatos ember.
Nagyon tisztelem és becsülöm, azért ahogy él, ahogy harcba száll mindennel, a mai bürokratikus rendszerrel, a fogyatékkal élők akadálytalanításáért, stb.
Szilárd történetesen teljesen vak. De én nem is tudnám elmondani nektek az ő életét, engedjétek meg nekem, hogy hadd beszéljenek az Ő szavai.
"Egy ember, aki roppant büszke volt a pázsitjára, bosszankodva látta, hogy a gyepe tele lett gyermekláncfűvel. Kipróbált minden ismert módszert, hogy megszabaduljon tőlük. Mindhiába.
Kétségbeesésében végül a Mezőgazdasági Minisztériumhoz fordult levélben. Felsorolta mindazt, amit addig tett a gyermekláncfű kiirtására, s azzal a kérdéssel zárta levelét, hogy mit tegyen?
Postafordultával megérkezett a válasz: "Azt ajánljuk, tanulja meg szeretni a pitypangot!"
Nekem is volt egy pázsitom, amire nagyon büszke voltam, s azt is ellepte a gyermekláncfű. Én is küzdöttem ellene minden lehetséges eszközzel. Nem volt hát könnyű megtanulnom szeretni.
Azzal kezdtem, hogy minden nap beszéltem a pitypangokhoz. Szívélyesen és barátságosan. Baljós csenddel válaszoltak. Még szenvedtek az ellenük folytatott háborúmtól. És valószínűleg a motivációimat is gyanakvással fogadták.
Nem telt el azonban sok idő, és visszamosolyogtak rám. És már nem voltak feszélyezettek, mi több, még válaszoltak is arra, amit mondtam nekik. Hamarosan jó barátok lettünk.
A pázsitom persze tönkre ment. De milyen gyönyörű azóta a kertem!"
És a történet folytatása'
"A férfi látása rohamosan romlott. Minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött a szeme világáért. Amikor a gyógyszerek már nem használtak, érzelmeit vetette harcba. Bátorságra volt szükségem, hogy ezt mondjam neki
-Azt javaslom, tanuld meg szeretni a vakságodat.
Óriási küzdelem volt. Először kereken elutasított minden ilyen javaslatot. Nem volt hajlandó a vakságához beszélni. Amikor végre rászánta magát, hogy beszéljen hozzá, szavai keserűek és dühösek voltak. De tovább beszélt, és szavai lassan a beletörődés, a tűrés és az elfogadás szavai lettek..., és egyik nap, legnagyobb meglepetésére, a szavak a barátság és...szeretet szavaivá váltak. Aztán eljött az a nap is, hogy karjával átölelte a vakságát és azt mondta neki
-SZERETLEK
Azon a napon láttam őt először újból mosolyogni...milyen kedves volt az a mosoly...
A látása természetesen odalett örökre, de az arca csodálatosan megváltozott. Sokkal szeretet-teljesebb lett, mint amikor még látott. A vakság pedig vele élt."
2010. április 22., csütörtök
2010. április 20., kedd
Barátaim, rokonaim, akik életükkel példaképemmé váltak...
Mesélni szeretnék nektek emberekről, barátokról, rokonaimról, akiknek köszönhetően a mai napig tudok mosolyogni. (Aki ismeri az életemet az tudja, hogy bizony sok mindent átéltem én is már, amit más 70 éves koráig sem. ) Szóval vannak körülöttem emberek, akik miatt kicsinek érzem a saját problémáimat. Mert ugyan mennyire lehetnek eget rengetőek az én bajaim, hogy egyedül vagyok, hogy kevés a pénzem, hogy néha megbüntetnek a rendőrök, hogy épp magas a vérnyomásom, hogy senkim nincs és nem született gyerekem, mikor körülöttem olyan emberek vannak, akik a saját életükkel mutattak példát nekem, hogy mindig, újra és újra fel lehet állni és sosem szabad feladni.
Mindjárt kezdeném az egyik legjobb barátommal, a Gyulával, tegnap felhívtam, és letolt, de mint mondta, Ő megteheti, és valóban így van, ő azon kevesek közé tartozik, aki megteheti, hogy nekem mindent nyíltan a szemembe mond, hiszen nem pár napos barátság a miénk, hanem most már évtizedre, lassan évtizedekre nyúlik vissza. Többek között az Ő felesége volt az esküvői tanúm, de amikor felkértem Őket, nekem mindegy volt melyikük vállalja, mert mindkettőjüket nagyon szeretem és tisztelem. Nem vagyunk napi szinten összejárós barátok, de azt Ők is remélem tudják bármikor bármiben számíthatnak rám, mint ahogy én is számíthattam már rájuk nemegyszer. Igazából már nem emlékszem hogyan kezdődött a barátságunk, egy darabig a Katival szombatonként női vásárlást és koktélozást tartottunk, és a Gyula olyankor megjegyezte, „Az Ágival mész vásárolni, akkor mennyi pénzt adjak?”
Aztán összeházasodtak, gyermekük született, stb, és a kapcsolatunk továbbra is megmaradt. Mint írtam nem vagyunk ez a minden nap összejárós barátok, de bizony egymásról tudunk, fontosnak tartjuk a kapcsolatot, ha ők Újszászra jönnek, akkor bejönnek Ceglédre, hogy találkozzunk, és amikor Pesten laktam és is többször felugrottam csak beszélgetni. Volt olyan időszak, hogy heti többször éjszaka skypoltunk a Gyulával, és most hogy nem vagyok annyit gépnél bizony hiányoznak a beszélgetéseink. Ő tanított meg ananászt bontani, (ez is már több éve volt) és a mai napig úgy tálalom az ananászt, ahogy tőle láttam. És, mint egyszer régen valamelyik írásomban olvashattatok róla, őt tartom a legtökéletesebb férjnek, mert Ő mondta azt, a mai napig fülemben cseng, hogy bármit főz a Kati, ő meg fogja kóstolni, mert nem alázhatja meg a nőt, akit szeret azzal, hogy azt mondja nem szereti, miközben egész nap készült rá. Azt is tőle hallottam csak egyedül, hogy „a feleségem főztje a legfinomabb, tökmindegy hogy főz az anyám, de a Kati főztje akkor is legfinomabb”
Szóval Ő. Hát igen, ő az egyik ember, aki megtanított arra, hogy pozitívan lássam a világot. Néhány éve volt, emlékszem, az esküvőnkön még mondta, azért táncol majd kevesebbet, mert fáj a lába. Alig néhány hónap múlva egy este a Kati hívott sírva, hogy elmondja nekem baj van. Emlékszem, valahol az Oktogonnál jártam és sétáltam hazafelé, amikor mint villámcsapás ért a hír, a Gyulának agydaganata van. Igazából, akkor még nem tudták, hogy ez jó vagy rosszindulatú daganat, csak azt hogy évek óta nő. Azóta persze kiderült, hogy egy csont daganat. Bejárták Tolnától-Baranyáig mindent, kint voltak Németországban vizsgálaton, és nem találták meg a megoldást miképpen lehetne megműteni. (Az a valami azóta is, ha nem látványosan, de ott van a fejében és nő) Úristen járt akkor a fejemben ott van egy alig pár éves gyönyörű kisfiú. Ahogy orvostól-orvosig jártak jöttek a lehetőségek különböző műtétre, (Németországban, akkori áron kb 10 millió Ft) ha itthon műtik, lehet élete végéig vegetálni fog. Nyugtattam a Katit, semmi gond, ha 10 millió 10 millió, ha utcán kell kéregetni, akkor is előteremtjük a pénzt. Annyi alapítvány van, azonkívül a Gyula a rendőrségen ( a mai szóhasználatban egy burokban dolgozik), basszus a rendőrség belső üzenő falán kérünk pénzt az ország összes rendőrétől, ha ilyen esetről van szó megnyílnak a pénztárcák…
Eltelt néhány év, vizsgálatról vizsgálatra mentek, műtét azóta sincs, ahogy a Gyula fogalmazott vár, hátha feltalálnak időközben egy jobb megoldást, egy biztosabbat. Közben megszületett a második kisfiuk, és már különösen fontos, hogy életben maradjon, mert már egyre több életnek fontos. De e-mellett is nagyon becsülöm, hogy megőrizte humorérzékét, az egyik szemére pl műár évek óta kettős látása van, kb egy éve nálam jártak és megkérdeztem még mindig? „Azt mondta, „Persze, itt egy Ági, meg ott egy Ági.”
Szóval azt tudom mondani, Ő egy olyan csodálatos példakép számomra, ami miatt minden nap felkelek, mert tudom, az én problémáim az övéhez képest semmisek.
A gyerekkori barátnőm, Bea.
Amikor a történetét elmesélte sírtam, üvöltöttem, hogy hogyan lehet ilyen kegyetlen a sors.
Férjnél volt, a gyermeke a hátsó ülésen ült, Ceglédre tartottak a 4-esen. Egy szembejövő autós úgy gondolta jó poén áttérni a másik sávba…
Frontálisan ütköztek, a Bea megúszta kisebb sérülésekkel, de a férje ott halt meg a kezében. Fél órája volt elbúcsúzni, mert a férjének kifolyt a fél agya. Mondták a mentősök, hogy búcsúzzon, mert el fog menni, de látta ő is ott volt az aszfalton a fél agya.
Mondta nekem, érdekes ez az agy, mert a férje nem tudott addig meghalni, amíg meg nem tudta, hogy mi van a kisfiúval. Ahogy a Bea mondta, az Ő szavait idézem.
„Ott ültem mellette és alig értettem mit akar mondani, percekig tartott míg megértettem, hogy a fiunk miatt aggódik, mert már nem tudta kimondani mit akart, de nem tudott elmenni addig, amíg meg nem tudta, hogy a fia épp és egészséges.”
Úristen, nagyon kevés eset van az életemben, amikor vitatkozom a sorssal, vannak olyan esetek amikor úgy gondolom, ha van is Isten az egy bűn rossz Isten, mert nem tudja kire mit mérhet, és ilyen dolgok nem történhetnek meg, a mai napig beleborzongok, mikor felidézem a beszélgetésünket. Egyszerűen nem tudom, hogy én valaha is talpra tudtam volna állni egy ilyen után.
És az unokatesóm Angi története, ezt hagytam legutoljára, mert ez egy olyan eset, ami szintén mélyen bennem van.
A Szilveszter, annyi idős volt, mint most én, emlékszem, nyáron ott voltak nálunk és még a vidámparkban az óriáskivetítőn sörözés és virsli evés közben a kivetítőn néztük a meccset. Még viccelődtem is a Szilveszterrel, hogy nincs megkeresztelve, ki fogja majd eltemetni, ha pogány és még poénkodtak, hogy hol van az még…
Ugyanabban az évben szeptemberben, emlékszem lomtalanítás volt, és összeszedtem az összes fekete ruhámat, és kihajítottam, mert mondtam, „eleget gyászoltam már, soha többé nem veszek fel fekete ruhát.” Visszafelé ballagtam a lépcsőn, amikor megcsörrent a mobilom. A Szilveszter meghalt, autóbalesetben. Előző éjjel történt, telefonált Anginak az unokatesómnak, hogy 5 perc múlva hazaér, két óra múlva elkezdték keresni, járták az útvonalat, ahol, jött, nem találták sehol… Semmi jele nem volt balesetnek. Reggel a hajnali busz fényszórója megvilágította a felborult kocsi hátsó kerekeit a híd alatt Porrogszentkirálynál. Agysérüléssel órákig haldokolhatott az autóban, egy felség és egy három éves csodálatos kisfiú maradt utána. Az unokatesóm ezután a tragédia után fel tudott állni és azóta is, egyedül, de megy előre az úton, mert tudja, hogy a gyermeküket fel kell nevelnie.
Azért írtam le nektek ezeket a történeteket, mert tudnotok kell, hogy amikor azon aggódunk, hogy nem tudjuk kifizetni a számlát, stb, hányan vannak körülöttünk névtelenül, emberek, (akár közeli barátink vagy rokonaink), akik ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, de még mindig erőt tudnak mutatni nekünk, hogy soha semmiért nem kell és nincs is értelme feladni.
Igazából utólagosan engedélyt kérek azért, mert felhasználtam és leírtam a történetetek egy részét, bár amennyire titeket mindannyi ótokat ismerlek, tudom nem fogtok haragudni, hogy beavattam az olvasóimat ezekbe a felemelő és erőt adó történetekbe, mert azért ti is tisztában vagytok vele, hogy mint ahogy nekem erőt tudtok adni a túlélésre, így másoknak is példaként szolgálhat életetek momentuma. Tisztellek és becsüllek titeket, és kizárólag keresztneveket használtam. Nekem valahol mindannyian példaképemmé váltatok és szeretlek titeket úgy-ahogy vagytok. Tisztelettel és szeretettel: Ági
Mindjárt kezdeném az egyik legjobb barátommal, a Gyulával, tegnap felhívtam, és letolt, de mint mondta, Ő megteheti, és valóban így van, ő azon kevesek közé tartozik, aki megteheti, hogy nekem mindent nyíltan a szemembe mond, hiszen nem pár napos barátság a miénk, hanem most már évtizedre, lassan évtizedekre nyúlik vissza. Többek között az Ő felesége volt az esküvői tanúm, de amikor felkértem Őket, nekem mindegy volt melyikük vállalja, mert mindkettőjüket nagyon szeretem és tisztelem. Nem vagyunk napi szinten összejárós barátok, de azt Ők is remélem tudják bármikor bármiben számíthatnak rám, mint ahogy én is számíthattam már rájuk nemegyszer. Igazából már nem emlékszem hogyan kezdődött a barátságunk, egy darabig a Katival szombatonként női vásárlást és koktélozást tartottunk, és a Gyula olyankor megjegyezte, „Az Ágival mész vásárolni, akkor mennyi pénzt adjak?”
Aztán összeházasodtak, gyermekük született, stb, és a kapcsolatunk továbbra is megmaradt. Mint írtam nem vagyunk ez a minden nap összejárós barátok, de bizony egymásról tudunk, fontosnak tartjuk a kapcsolatot, ha ők Újszászra jönnek, akkor bejönnek Ceglédre, hogy találkozzunk, és amikor Pesten laktam és is többször felugrottam csak beszélgetni. Volt olyan időszak, hogy heti többször éjszaka skypoltunk a Gyulával, és most hogy nem vagyok annyit gépnél bizony hiányoznak a beszélgetéseink. Ő tanított meg ananászt bontani, (ez is már több éve volt) és a mai napig úgy tálalom az ananászt, ahogy tőle láttam. És, mint egyszer régen valamelyik írásomban olvashattatok róla, őt tartom a legtökéletesebb férjnek, mert Ő mondta azt, a mai napig fülemben cseng, hogy bármit főz a Kati, ő meg fogja kóstolni, mert nem alázhatja meg a nőt, akit szeret azzal, hogy azt mondja nem szereti, miközben egész nap készült rá. Azt is tőle hallottam csak egyedül, hogy „a feleségem főztje a legfinomabb, tökmindegy hogy főz az anyám, de a Kati főztje akkor is legfinomabb”
Szóval Ő. Hát igen, ő az egyik ember, aki megtanított arra, hogy pozitívan lássam a világot. Néhány éve volt, emlékszem, az esküvőnkön még mondta, azért táncol majd kevesebbet, mert fáj a lába. Alig néhány hónap múlva egy este a Kati hívott sírva, hogy elmondja nekem baj van. Emlékszem, valahol az Oktogonnál jártam és sétáltam hazafelé, amikor mint villámcsapás ért a hír, a Gyulának agydaganata van. Igazából, akkor még nem tudták, hogy ez jó vagy rosszindulatú daganat, csak azt hogy évek óta nő. Azóta persze kiderült, hogy egy csont daganat. Bejárták Tolnától-Baranyáig mindent, kint voltak Németországban vizsgálaton, és nem találták meg a megoldást miképpen lehetne megműteni. (Az a valami azóta is, ha nem látványosan, de ott van a fejében és nő) Úristen járt akkor a fejemben ott van egy alig pár éves gyönyörű kisfiú. Ahogy orvostól-orvosig jártak jöttek a lehetőségek különböző műtétre, (Németországban, akkori áron kb 10 millió Ft) ha itthon műtik, lehet élete végéig vegetálni fog. Nyugtattam a Katit, semmi gond, ha 10 millió 10 millió, ha utcán kell kéregetni, akkor is előteremtjük a pénzt. Annyi alapítvány van, azonkívül a Gyula a rendőrségen ( a mai szóhasználatban egy burokban dolgozik), basszus a rendőrség belső üzenő falán kérünk pénzt az ország összes rendőrétől, ha ilyen esetről van szó megnyílnak a pénztárcák…
Eltelt néhány év, vizsgálatról vizsgálatra mentek, műtét azóta sincs, ahogy a Gyula fogalmazott vár, hátha feltalálnak időközben egy jobb megoldást, egy biztosabbat. Közben megszületett a második kisfiuk, és már különösen fontos, hogy életben maradjon, mert már egyre több életnek fontos. De e-mellett is nagyon becsülöm, hogy megőrizte humorérzékét, az egyik szemére pl műár évek óta kettős látása van, kb egy éve nálam jártak és megkérdeztem még mindig? „Azt mondta, „Persze, itt egy Ági, meg ott egy Ági.”
Szóval azt tudom mondani, Ő egy olyan csodálatos példakép számomra, ami miatt minden nap felkelek, mert tudom, az én problémáim az övéhez képest semmisek.
A gyerekkori barátnőm, Bea.
Amikor a történetét elmesélte sírtam, üvöltöttem, hogy hogyan lehet ilyen kegyetlen a sors.
Férjnél volt, a gyermeke a hátsó ülésen ült, Ceglédre tartottak a 4-esen. Egy szembejövő autós úgy gondolta jó poén áttérni a másik sávba…
Frontálisan ütköztek, a Bea megúszta kisebb sérülésekkel, de a férje ott halt meg a kezében. Fél órája volt elbúcsúzni, mert a férjének kifolyt a fél agya. Mondták a mentősök, hogy búcsúzzon, mert el fog menni, de látta ő is ott volt az aszfalton a fél agya.
Mondta nekem, érdekes ez az agy, mert a férje nem tudott addig meghalni, amíg meg nem tudta, hogy mi van a kisfiúval. Ahogy a Bea mondta, az Ő szavait idézem.
„Ott ültem mellette és alig értettem mit akar mondani, percekig tartott míg megértettem, hogy a fiunk miatt aggódik, mert már nem tudta kimondani mit akart, de nem tudott elmenni addig, amíg meg nem tudta, hogy a fia épp és egészséges.”
Úristen, nagyon kevés eset van az életemben, amikor vitatkozom a sorssal, vannak olyan esetek amikor úgy gondolom, ha van is Isten az egy bűn rossz Isten, mert nem tudja kire mit mérhet, és ilyen dolgok nem történhetnek meg, a mai napig beleborzongok, mikor felidézem a beszélgetésünket. Egyszerűen nem tudom, hogy én valaha is talpra tudtam volna állni egy ilyen után.
És az unokatesóm Angi története, ezt hagytam legutoljára, mert ez egy olyan eset, ami szintén mélyen bennem van.
A Szilveszter, annyi idős volt, mint most én, emlékszem, nyáron ott voltak nálunk és még a vidámparkban az óriáskivetítőn sörözés és virsli evés közben a kivetítőn néztük a meccset. Még viccelődtem is a Szilveszterrel, hogy nincs megkeresztelve, ki fogja majd eltemetni, ha pogány és még poénkodtak, hogy hol van az még…
Ugyanabban az évben szeptemberben, emlékszem lomtalanítás volt, és összeszedtem az összes fekete ruhámat, és kihajítottam, mert mondtam, „eleget gyászoltam már, soha többé nem veszek fel fekete ruhát.” Visszafelé ballagtam a lépcsőn, amikor megcsörrent a mobilom. A Szilveszter meghalt, autóbalesetben. Előző éjjel történt, telefonált Anginak az unokatesómnak, hogy 5 perc múlva hazaér, két óra múlva elkezdték keresni, járták az útvonalat, ahol, jött, nem találták sehol… Semmi jele nem volt balesetnek. Reggel a hajnali busz fényszórója megvilágította a felborult kocsi hátsó kerekeit a híd alatt Porrogszentkirálynál. Agysérüléssel órákig haldokolhatott az autóban, egy felség és egy három éves csodálatos kisfiú maradt utána. Az unokatesóm ezután a tragédia után fel tudott állni és azóta is, egyedül, de megy előre az úton, mert tudja, hogy a gyermeküket fel kell nevelnie.
Azért írtam le nektek ezeket a történeteket, mert tudnotok kell, hogy amikor azon aggódunk, hogy nem tudjuk kifizetni a számlát, stb, hányan vannak körülöttünk névtelenül, emberek, (akár közeli barátink vagy rokonaink), akik ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, de még mindig erőt tudnak mutatni nekünk, hogy soha semmiért nem kell és nincs is értelme feladni.
Igazából utólagosan engedélyt kérek azért, mert felhasználtam és leírtam a történetetek egy részét, bár amennyire titeket mindannyi ótokat ismerlek, tudom nem fogtok haragudni, hogy beavattam az olvasóimat ezekbe a felemelő és erőt adó történetekbe, mert azért ti is tisztában vagytok vele, hogy mint ahogy nekem erőt tudtok adni a túlélésre, így másoknak is példaként szolgálhat életetek momentuma. Tisztellek és becsüllek titeket, és kizárólag keresztneveket használtam. Nekem valahol mindannyian példaképemmé váltatok és szeretlek titeket úgy-ahogy vagytok. Tisztelettel és szeretettel: Ági
A magas vérnyomásomról...vagy remélem már vége...
Néhány hete megint magas vérnyomással küzdök. (A volt férjemnek itt szögezném le, hogy még mindig nem vagyok ájulós) Szóval hetek óta 185/143 vérnyomásom van, aki kicsit az egészségügyben jártas az tudja, hogy a 185-ös vérnyomás is igen gáz, de a szív pumpálása, a 143 az már egyenesen a veszélyes kategória, (a normális 80 körül van az ezt meghaladó halált is okozhat) és gyakorlatilag csak a szerencsén múlik, hogy még nem kaptam agyvérzést. Reggelente tarkófájással keltem, egész nap lüktetett az agyam és egy hét alatt kétszer kötöttem ki az orvosi ügyeleten úgy, hogy közben még otthon is ki kellett hívni az orvost és még a háziorvost is megjártam. Választottam itt Cegléden egy elég jó háziorvost, aki teljes kivizsgálásra küldött, de egyenlőre nem találják az okát, hogy mehet egyik napról a másikra egy olyan embernek, akinek alapjáraton megalszik a szájában a tej az egekig a vérnyomása. Jó mondjuk annyira sosem voltam nyugodt, mint Gyuri kollégám, aki az önműködő ajtónál, míg az érzékelőtől megteszi az ajtóig a másfél méteres utat becsukódik előtte az ajtó, de azért én sem pattogtam sosem.:))
Aztán szombaton igen rosszul lettem, hozzá kell tennem, hogy már rendesen marékszámra tömtem magamba a vérnyomáscsökkentőt, mert alig bírtam a munkahelyemen megállni. Mikor már az 6. vérnyomáscsökkentő és kb. szintén hatodik fájdalomcsillapító után is úgy éreztem mindjárt szétrobban az agyam és elhomályosult előttem minden még szemüvegben is, a kolléganőm azt mondta, itt az idő, hogy Tamás kolléga azonnal elvigyen az ügyeletre. Annyira rosszul voltam, hogy Tamás, míg megtettük kocsival a pár száz métert végig azon aggódott, nehogy meghaljak ott mellette. Olyan vörös voltam állítólag, hogy bármelyik rák megirigyelhette volna a színemet. A doki, (ismerős volt, reggel már találkoztunk), egyből vérnyomást mért, már mondtam neki, hogy magas lesz, és hogy folyamatosan tömtem magamba a vérnyomáscsökkentőket. Megmérte és még mindig 185/140 volt. Viszont szokták mondani a belgyógyász nem lát tud semmit, csak sebészhez küld, a sebész szintén nem tud semmit csak vág, a boncorvos mindent tud csak későn. Nos lehet az én szerencsémen múlt szombaton, hogy az ügyeletes orvos egy boncorvos volt, (ügyeletet szokott vállalni szabadidejében, de egyébként ő ismerkedik a halottakkal. Szóval ő megvizsgált, majd közölte szerinte semmi bajom nincs csak túl sok volt az életemben a stressz, és ami az elmúlt harminc egynéhány évben lezajlott körülöttem, az most jön vissza, és sajnos ennek érzem most a következményeit. Ezért felírt nekem nyugtatót, napi 3 db-ot. Persze én ezt önhatalmúlag jelenleg lecsökkentettem napi kettőre, és most kedd van és képzeljétek mintha elvágták volna a hetek óta kínzó magas vérnyomást. A vérnyomásom visszaállt normális alap értékre, 130/85-re, nem kell beszednem az összerágós elszopogatós vérnyomáscsökkentőket napközben, és jól érzem magam. Igaz reggel még volt némi fejfájásom, de már koránt sem az, ami hetek óta kínzott és valóban jobban vagyok.
Aztán szombaton igen rosszul lettem, hozzá kell tennem, hogy már rendesen marékszámra tömtem magamba a vérnyomáscsökkentőt, mert alig bírtam a munkahelyemen megállni. Mikor már az 6. vérnyomáscsökkentő és kb. szintén hatodik fájdalomcsillapító után is úgy éreztem mindjárt szétrobban az agyam és elhomályosult előttem minden még szemüvegben is, a kolléganőm azt mondta, itt az idő, hogy Tamás kolléga azonnal elvigyen az ügyeletre. Annyira rosszul voltam, hogy Tamás, míg megtettük kocsival a pár száz métert végig azon aggódott, nehogy meghaljak ott mellette. Olyan vörös voltam állítólag, hogy bármelyik rák megirigyelhette volna a színemet. A doki, (ismerős volt, reggel már találkoztunk), egyből vérnyomást mért, már mondtam neki, hogy magas lesz, és hogy folyamatosan tömtem magamba a vérnyomáscsökkentőket. Megmérte és még mindig 185/140 volt. Viszont szokták mondani a belgyógyász nem lát tud semmit, csak sebészhez küld, a sebész szintén nem tud semmit csak vág, a boncorvos mindent tud csak későn. Nos lehet az én szerencsémen múlt szombaton, hogy az ügyeletes orvos egy boncorvos volt, (ügyeletet szokott vállalni szabadidejében, de egyébként ő ismerkedik a halottakkal. Szóval ő megvizsgált, majd közölte szerinte semmi bajom nincs csak túl sok volt az életemben a stressz, és ami az elmúlt harminc egynéhány évben lezajlott körülöttem, az most jön vissza, és sajnos ennek érzem most a következményeit. Ezért felírt nekem nyugtatót, napi 3 db-ot. Persze én ezt önhatalmúlag jelenleg lecsökkentettem napi kettőre, és most kedd van és képzeljétek mintha elvágták volna a hetek óta kínzó magas vérnyomást. A vérnyomásom visszaállt normális alap értékre, 130/85-re, nem kell beszednem az összerágós elszopogatós vérnyomáscsökkentőket napközben, és jól érzem magam. Igaz reggel még volt némi fejfájásom, de már koránt sem az, ami hetek óta kínzott és valóban jobban vagyok.
2010. április 16., péntek
Megint magas szívinfarktushoz közel.
Kb. egy hete rosszul lettem, iszonyúan fájt a tarkóm, rutinosan a vérnyomásmérő azonnal, 185/153. Basszus, mindkettő nagyon magas. Nem csoda, mióta a zsaruk kiszedték a seggem alól a kocsit, igen idegesítettem magam. Ma mellesleg a határozatot is megkaptam, amit persze azonnal kifogásolunk. Felhívom azt a szerencsétlen önző barmot, aki itt a helyi rendőrségről az ismerősöm és mondom neki, hogy mi a határozat, és legyen már annyira tökös,l hogy ugyan odamegy az előadóhoz, hogy elmondja, ismer és méltányolja. De Ő csak azt mondta, hogy ha kifogásolom bíróság elé kerül, stb, hogy ő nem tehet semmit.
Na úgy felhúzott, hogy mindjárt írtam is neki egy sms-t, hogy, hogy a picsába lett rendőr, mikor olyan sötét, hogy épp hogy kilát a fejéből. Meg most már világosan értem miért tart még mindig majd 30 évesen ugyanitt. Mert annyira merev és hülye, hogy épp hogy nem forog. Komolyan mondom néha nagyon nem értem, hogy, hogy válogatják be az embereket a testületbe. Az ilyen barmoknak egyáltalán hogy adhatnak fegyvert a kezükbe, ön és közveszélyesek.
Annyira tisztában van azzal, hogy mi is történik a rendőrségen, hogy csodálom, hogy arra képes, hogy megírjon egy jegyzőkönyvet.
Mondtam is neki, olvasott-e egyáltalán már valaha ilyen határozatot, mert nekem úgy tűnik még a közelében sem járt ilyennek. Laikusként is tisztán látom, hogy kifogással lehet élni, a szabálysértési hatóság felé, mely kifogást ugyanaz a szabálysértési hatóság elbírálja, méltányolhatja, visszavonhatja. És ha nem történik kedvező elbírálás, akkor fordulhatok bíróságra újabb kifogással.
Persze, miután megírtam neki a véleményem, azonnal visszahívott, de inkább fel sem vettem, nem fogok vitatkozni valakivel, aki ennyire sötét. Persze most már a másik segítségem is mondta, hagyjam a fenébe a gyereket, töröljem ki a számát, mert valóban nincs a helyzet magaslatán. Meg ha ezek után meg belenyúlna, mert meg akarja mutatni milyen tökös legyén mégis, akkor megállna a mi szállunk.
Ja, tudom, hogy a barátaim és a családom is olvassa a blogomat, és közöttük nem egy rendőr van, úgyhogy itt elnézést kérek tőletek a hangnemért. Természetesen nem rátok vonatkozott, ez egyedileg és kifejezetten egy szerencsétlen ceglédi rendőrre vonatkozott.
Puszi nektek: Gica
Na úgy felhúzott, hogy mindjárt írtam is neki egy sms-t, hogy, hogy a picsába lett rendőr, mikor olyan sötét, hogy épp hogy kilát a fejéből. Meg most már világosan értem miért tart még mindig majd 30 évesen ugyanitt. Mert annyira merev és hülye, hogy épp hogy nem forog. Komolyan mondom néha nagyon nem értem, hogy, hogy válogatják be az embereket a testületbe. Az ilyen barmoknak egyáltalán hogy adhatnak fegyvert a kezükbe, ön és közveszélyesek.
Annyira tisztában van azzal, hogy mi is történik a rendőrségen, hogy csodálom, hogy arra képes, hogy megírjon egy jegyzőkönyvet.
Mondtam is neki, olvasott-e egyáltalán már valaha ilyen határozatot, mert nekem úgy tűnik még a közelében sem járt ilyennek. Laikusként is tisztán látom, hogy kifogással lehet élni, a szabálysértési hatóság felé, mely kifogást ugyanaz a szabálysértési hatóság elbírálja, méltányolhatja, visszavonhatja. És ha nem történik kedvező elbírálás, akkor fordulhatok bíróságra újabb kifogással.
Persze, miután megírtam neki a véleményem, azonnal visszahívott, de inkább fel sem vettem, nem fogok vitatkozni valakivel, aki ennyire sötét. Persze most már a másik segítségem is mondta, hagyjam a fenébe a gyereket, töröljem ki a számát, mert valóban nincs a helyzet magaslatán. Meg ha ezek után meg belenyúlna, mert meg akarja mutatni milyen tökös legyén mégis, akkor megállna a mi szállunk.
Ja, tudom, hogy a barátaim és a családom is olvassa a blogomat, és közöttük nem egy rendőr van, úgyhogy itt elnézést kérek tőletek a hangnemért. Természetesen nem rátok vonatkozott, ez egyedileg és kifejezetten egy szerencsétlen ceglédi rendőrre vonatkozott.
Puszi nektek: Gica
2010. április 12., hétfő
Az élet viccel velem, vagy sorsszerűen jönnek az akadályok?
Szombaton nappalos voltam, de kicsit tovább bent maradtam, mert tudtam, hogy az a fiatalember, akiről meséltem már nektek éjszakás, és mivel a kolléganőim mondták, hogy minden nap keres engem, gondoltam talán most is benéz…
Mostanában megtapasztaltam, hogy mindig felénk kezdi a műszakot és biztosít róla, hogy előtte elment a Kalász utca és a Nyúl utca felé is, és minden rendben.:))… Gondoltam szombat éjjel is így lesz. Eltököltem a Tescóba, (elemet vettem a vérnyomásmérőmbe, meg macsikaját, majd vissza a munkahelyemre, de előtte a lelkükre kötöttem a lányoknak, ha a srác jön, akkor mondják még nem mentem haza. (Meg azért egy fuvar is jó lett volna mióta a kollégái kivették a seggem alól a kocsit.)
Mindenesetre este 21.40-ig nem került elő, így a 22 h-ás busszal hazamentem.
Nem igazán értettem miért is történt így. Útban hazafelé nézem, hogy két nem fogadott hívásom volt a másik ismerősömtől, akivel, mint régebben említettem volt is némi felejthető kalandom. Visszahívnám, hátha valami fontos, de nincs bekapcsolva. Ezzel a tudattal tértem nyugovóra. Tegnap este, azért a biztonság kedvéért megcsörgetem, hátha intézett nekem valamit az ügyembe és azért keresett. Hát… Állítólag ott volt este a lakásomnál és kopogott nálam, (égett a villany, mert mióta a betörők haza járnak hozzám, a szomszédom figyel erre.) majd várt rám.
Ezek után már nem kell mondanom sem, hogy azonnal tudtam a srác, aki nekem nagyon tetszik miért került el engem… Gondolom szokásához híven este műszakkezdéskor elhajtott a házam felé megnézni, minden rendben van-e? És meglátta az ajtómban a másik pasit (történetesen a kollégáját), de durva mi??? És mindezt úgy, hogy én közben vártam rá valahol egészen máshol. Az élet furcsa dolgokat produkál, de majd kiderül miképpen tudok kijönni belőle…De kellemetlen, hogy az élet néha komoly próbatétel elé állít, ha az ember úgy gondolja, esetleg kincset talál. Vagy lehet ezek jelzések, hogy nem helyes útra lépek??
Mostanában megtapasztaltam, hogy mindig felénk kezdi a műszakot és biztosít róla, hogy előtte elment a Kalász utca és a Nyúl utca felé is, és minden rendben.:))… Gondoltam szombat éjjel is így lesz. Eltököltem a Tescóba, (elemet vettem a vérnyomásmérőmbe, meg macsikaját, majd vissza a munkahelyemre, de előtte a lelkükre kötöttem a lányoknak, ha a srác jön, akkor mondják még nem mentem haza. (Meg azért egy fuvar is jó lett volna mióta a kollégái kivették a seggem alól a kocsit.)
Mindenesetre este 21.40-ig nem került elő, így a 22 h-ás busszal hazamentem.
Nem igazán értettem miért is történt így. Útban hazafelé nézem, hogy két nem fogadott hívásom volt a másik ismerősömtől, akivel, mint régebben említettem volt is némi felejthető kalandom. Visszahívnám, hátha valami fontos, de nincs bekapcsolva. Ezzel a tudattal tértem nyugovóra. Tegnap este, azért a biztonság kedvéért megcsörgetem, hátha intézett nekem valamit az ügyembe és azért keresett. Hát… Állítólag ott volt este a lakásomnál és kopogott nálam, (égett a villany, mert mióta a betörők haza járnak hozzám, a szomszédom figyel erre.) majd várt rám.
Ezek után már nem kell mondanom sem, hogy azonnal tudtam a srác, aki nekem nagyon tetszik miért került el engem… Gondolom szokásához híven este műszakkezdéskor elhajtott a házam felé megnézni, minden rendben van-e? És meglátta az ajtómban a másik pasit (történetesen a kollégáját), de durva mi??? És mindezt úgy, hogy én közben vártam rá valahol egészen máshol. Az élet furcsa dolgokat produkál, de majd kiderül miképpen tudok kijönni belőle…De kellemetlen, hogy az élet néha komoly próbatétel elé állít, ha az ember úgy gondolja, esetleg kincset talál. Vagy lehet ezek jelzések, hogy nem helyes útra lépek??
Egy ismerősömtől kaptam, megosztom veletek.:)
"Férfias voltam, vakmerő, szabad és hosszú hajam volt. A feleség
ismerkedett meg velem, és nem fordítva. A feleségem valósággal üldözött
a szerelmével.
Mindegy, hogy hova mentem, ő már ott volt. Ennek már 12 éve.
Akkoriban egy megrögzött motoros voltam, csak fekete pólót, kopott
farmert és motoros csizmát hordtam, és hosszú hajam volt.
Természetesen volt öltözékem a különleges alkalmakra is. Olyankor fekete
pólóban, kopott farmerban és fehér tornacipőben jelentem meg. A
házimunka csak gond volt, amit, ha csak lehetett, elkerültem. De
szerettem magam és az életem.
Így ismerkedett meg velem. "Te vagy az álompasim. Olyan férfias vagy,
olyan vad és szabad."
Hamarosan véget ért a szabadság, mert úgy döntöttünk, hogy
összeházasodunk. Miért is ne, férfiasan vakmerő voltam, majdnem szabad
és hosszú hajam volt. Mindenesetre csak az esküvőig. Nem sokkal előtte
hallom, hogy mondja: "Legalább fodrászhoz elmehetnél, végül is jönnek a
szüleim az esküvőre." Órákkal - nem napokkal - és végtelen könnyekkel
később beleegyeztem. Egy rövid divatos frizurát vágattam magamnak, mert
mégiscsak szerettem őt. És akkor mi van. Férfias voltam, vakmerő,
majdnem szabad és a fejemre nőtt.
Olyan kedves voltam. "Szívem, úgy szeretlek, ahogy vagy" - susogta
nekem. Az élet rendben volt, bár a fejem kicsit fázott. Békés közös
létek hetei következtek, amíg a nejem egy nap egy nagy táskával a hóna
alatt megjelent előttem. Hozott egy inget, egy kötött mellényt/pulóvert
(már a szó hallatára is futkos a hideg a hátamon) és egy új nadrágot és azt
mondta: "Kérlek, próbáld fel ezeket." Napokkal, hetekkel - nem
hónapokkal - és végtelen papírzsebkendővel később engedtem, és hordtam
az inget, a kötött cuccot és a szövetnadrágot.
Majd jött a fekete cipő, zakó, nyakkendő és divatkabát. De én férfias
voltam, vakmerő, halálcsinos ,és a fejemre nőtt.
Aztán következett a legnagyobb harc. A harc a motorért. Igazából nem
tartott sokáig, mert a fekete öltönyben, ami mindig csíp és szúr,
nemigazán lehet harcolni. És még a lakkcipő is nyomta a lábam, ami
szintén megpuhított. De nem baj, férfias voltam, nyárspolgár, majdnem
szabad, egy kombit vezettem és a fejemre nőtt.
Az évek során jöttek a harcok, amiket a könnyek tengerében mind
elveszítettem. Mosogattam, vasaltam, bevásároltam, slágereket tanultam
meg kívülről, vörösbort ittam és vasárnaponként sétálni mentem. És akkor
mi van - gondoltam én. Papucs lettem, rab, szarul éreztem magam és a
fejemre nőtt.
Egy szép napon a feleségem elém állt becsomagolt bőröndökkel a kezében
és azt mondta: "Elhagylak." Teljesen meglepődve kérdeztem, hogy "Miért?
Már nem szeretlek, mert úgy megváltoztál. Már nem az a férfi vagy, akit
valaha megismertem."
Nemrég összefutottam vele. Az "új" pasija egy hosszú hajú motoros
szakadt farmerban, tetoválásokkal, aki lesajnálóan nézett rám."
Tóközi Imre
Azt hiszem, hogy küldök neki egy sapkát... Hogy később ne fázzon a feje.
ismerkedett meg velem, és nem fordítva. A feleségem valósággal üldözött
a szerelmével.
Mindegy, hogy hova mentem, ő már ott volt. Ennek már 12 éve.
Akkoriban egy megrögzött motoros voltam, csak fekete pólót, kopott
farmert és motoros csizmát hordtam, és hosszú hajam volt.
Természetesen volt öltözékem a különleges alkalmakra is. Olyankor fekete
pólóban, kopott farmerban és fehér tornacipőben jelentem meg. A
házimunka csak gond volt, amit, ha csak lehetett, elkerültem. De
szerettem magam és az életem.
Így ismerkedett meg velem. "Te vagy az álompasim. Olyan férfias vagy,
olyan vad és szabad."
Hamarosan véget ért a szabadság, mert úgy döntöttünk, hogy
összeházasodunk. Miért is ne, férfiasan vakmerő voltam, majdnem szabad
és hosszú hajam volt. Mindenesetre csak az esküvőig. Nem sokkal előtte
hallom, hogy mondja: "Legalább fodrászhoz elmehetnél, végül is jönnek a
szüleim az esküvőre." Órákkal - nem napokkal - és végtelen könnyekkel
később beleegyeztem. Egy rövid divatos frizurát vágattam magamnak, mert
mégiscsak szerettem őt. És akkor mi van. Férfias voltam, vakmerő,
majdnem szabad és a fejemre nőtt.
Olyan kedves voltam. "Szívem, úgy szeretlek, ahogy vagy" - susogta
nekem. Az élet rendben volt, bár a fejem kicsit fázott. Békés közös
létek hetei következtek, amíg a nejem egy nap egy nagy táskával a hóna
alatt megjelent előttem. Hozott egy inget, egy kötött mellényt/pulóvert
(már a szó hallatára is futkos a hideg a hátamon) és egy új nadrágot és azt
mondta: "Kérlek, próbáld fel ezeket." Napokkal, hetekkel - nem
hónapokkal - és végtelen papírzsebkendővel később engedtem, és hordtam
az inget, a kötött cuccot és a szövetnadrágot.
Majd jött a fekete cipő, zakó, nyakkendő és divatkabát. De én férfias
voltam, vakmerő, halálcsinos ,és a fejemre nőtt.
Aztán következett a legnagyobb harc. A harc a motorért. Igazából nem
tartott sokáig, mert a fekete öltönyben, ami mindig csíp és szúr,
nemigazán lehet harcolni. És még a lakkcipő is nyomta a lábam, ami
szintén megpuhított. De nem baj, férfias voltam, nyárspolgár, majdnem
szabad, egy kombit vezettem és a fejemre nőtt.
Az évek során jöttek a harcok, amiket a könnyek tengerében mind
elveszítettem. Mosogattam, vasaltam, bevásároltam, slágereket tanultam
meg kívülről, vörösbort ittam és vasárnaponként sétálni mentem. És akkor
mi van - gondoltam én. Papucs lettem, rab, szarul éreztem magam és a
fejemre nőtt.
Egy szép napon a feleségem elém állt becsomagolt bőröndökkel a kezében
és azt mondta: "Elhagylak." Teljesen meglepődve kérdeztem, hogy "Miért?
Már nem szeretlek, mert úgy megváltoztál. Már nem az a férfi vagy, akit
valaha megismertem."
Nemrég összefutottam vele. Az "új" pasija egy hosszú hajú motoros
szakadt farmerban, tetoválásokkal, aki lesajnálóan nézett rám."
Tóközi Imre
Azt hiszem, hogy küldök neki egy sapkát... Hogy később ne fázzon a feje.
2010. április 6., kedd
A pillangó története
Engedjetek meg nekem egy mesét, ami a legcsodálatosabb mese amit valaha hallottam, olvastam. Ennek olvasása megváltoztatta évekkel ezelőtt az egész gondolkodásomat, az egész életemet. Azóta tudom, hogy nem lehet bezárva élni és nem lehet senkit bezárni. Ez egy mese, de ha tudtok olvasni a sorok között, akkor tanulságos lehet.
Szóljon ez most tanulságul mindenkinek, aki féltékenység, irigység vagy bármi hasonló ok miatt él elnyomásban. Számomra tanulság volt és gyakorlatilag azóta, (hú nagyon rég volt) mióta ezt a történetet megismertem, tudom mit jelent nyitott kézzel szeretni.
„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”
Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én
tudom milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom
meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.
Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, az érés lehetőségétől, a birtoklási vágyammal korlátozom, keresztezem, és teljesen mindegy milyen jó szándékkal tettem ezt.
Korlátozni és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: „Te képtelen vagy vigyázni magadra, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert Te az enyém vagy, én vagyok érted a felelős!”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:
„Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek, bízom benned, és bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességeket, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni ha sírsz, de nem foglak kérni hogy ne sírj.
Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni.
Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled.
Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.
Néha dühös leszek, és olyankor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani,
hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.
Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, de ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire csak tudok.”
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök. Akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezem a bábtól, de már egyre jobban megy.
Szóljon ez most tanulságul mindenkinek, aki féltékenység, irigység vagy bármi hasonló ok miatt él elnyomásban. Számomra tanulság volt és gyakorlatilag azóta, (hú nagyon rég volt) mióta ezt a történetet megismertem, tudom mit jelent nyitott kézzel szeretni.
„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”
Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én
tudom milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom
meg. A jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.
Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, az érés lehetőségétől, a birtoklási vágyammal korlátozom, keresztezem, és teljesen mindegy milyen jó szándékkal tettem ezt.
Korlátozni és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: „Te képtelen vagy vigyázni magadra, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert Te az enyém vagy, én vagyok érted a felelős!”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:
„Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek, bízom benned, és bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességeket, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni ha sírsz, de nem foglak kérni hogy ne sírj.
Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni.
Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled.
Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.
Néha dühös leszek, és olyankor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani,
hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.
Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, de ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire csak tudok.”
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök. Akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezem a bábtól, de már egyre jobban megy.
Magamról, kicsit bővebben. Ismerj meg...
Most nézem, mennyien követitek figyelemmel életem alakulását. Jó ám, hogy kíváncsiak vagytok, mi történik velem, miképpen alakul az új életem. Biztos van közöttetek olyan is, aki nem ismer, nem élt velem, esetleg csak felületesen ismert, de az írásaim után kíváncsi rám.
Nos, 34 éves vagyok, (bár állítólag a kinézetem meghazudtolja a koromat) mint többször említettem. Megöregedtem és nem teljesült az álmom, hogy gyermekem lehessen, bár azért erről még nem tettem le teljesen.
Hogy milyen vagyok? A világot, úgy fogadom el, ahogy van, nem akarom megváltoztatni, így a körülöttem élő embereket sem. Egy mesterem mindig azt mondta, a küldetésünk nem az, hogy megváltoztassuk a világot, a világ úgy jó, ahogy a van a küldetésünk az, hogy mi változzunk. Milyen igaza van.
Sokan szeretnek, sőt azt mondanám mára már kevesebb az ellenségem, mint a barátom, bár a kolléganőm azt mondja minek nekünk ellenség, ha itt vannak a barátaink.:) Szaddam Husszein pedig mindig azt mondta, Isten ments meg engem a jó barátoktól, az ellenségeket majd én elintézem.:)
Nos, milyen vagyok valójában? Elsőre azt mondanám iszonyúan szétszórt. Hihetetlen, de nálam semminek nincs helye, jobban mondva mindennek ott van a helye, ahová épp lerakom, ezért előfordul, hogy napokig keresek dolgokat. Volt olyan, hogy reggel a Laci bezárt, később nekem indulnom kellett és az Istennek nem találtam a kulcsom, és telefonon kellett vele értekeznem, hogy ugyan merre is lehet. De ha nem volt semmi lényegre törő dolgom, akkor olyan is előfordult, hogy otthon maradtam egész nap, mert nem tudtam kimenni. Nincs kosz a lakásomba, de rendesen érzékelhető, hogy én ott lakom. Egyszer a volt férjem kiírta a falra, hogy „ahol szeretet van, ott rendetlenség is van, a tökéletes rend temetővé változtatná a világot.” Mindenkinek, aki belépett a lakásba ez volt az első, ami a látóterébe került, és utána nem lepődött meg, azon, hogy mielőtt leültettem a fotelba, előtte két könyvet kellett kivennem alóla.:) Rendszerint időjárásnak nem megfelelően öltözöm, ha meleg van, cipelek plusz pulóvert, ha hideg van, pedig kinn van a hátsóm a rövid szoknyából, és ledöbbenek, hogy megfáztam. Sosincs nálam hidegben meleg pulóver, vagy épp esernyő… Szívesen veszek föl magas sarkú cipőt, végigtipegek benne a városban, majd hazafelé mezítláb megyek, mert fáj a talpam…, ezért nagyon örülök, mikor olyan pasit sodor mellém a sors, aki tudja a gyengéimet és betesz a kocsiba egy papucsot, egy pulóvert meg egy takarót nekem.:)
Mosatlanul eszem a gyümölcsöt és a zöldséget, (ne csináljátok utánam, mert többek között a lepra is így terjed), de nem foglalkozom vele, mert vallom, hogy két kiló szemetet minden évben meg kell ennünk és ez jót tesz az immunrendszerünknek. Orvoshoz csak akkor megyek, ha már valami nagyon komoly bajom van, végletekig hiszek az alternatív gyógyításban.
A tejes dobozt nem tudom kinyitni és dobozból iszom a tejet. Viszont minden mást pohárból, bögréből iszok. Utálok valaki után beleinni az üvegbe, mert ez olyan, mintha csókolóznék vele, és valljuk be nem mindenkivel csókolózik az ember szívesen.
A dinnyét késsel és villával, szeletekbe felvágva eszem és undorodom a látványától is, amikor páran körbe ülnek egy fél dinnyét és kanállal eszik.
Utálok teregetni, a mosógépet csak azután ismertem meg, miután elváltam. Órákig tanulmányoztam a használati utasítást, a mai napig 1 programon, 40 fokon mosok, mert egy óra alatt lejár, a többit nem ismerem. A ruhaszárítóra csak rádobálom a tiszta ruhákat, úgy egymásra, majd megszáradnak valahogy. Szerencsére sok ruhám van, így nem nagyon tűnik fel, hogy valami hetekig szárad. Vasalni sem szeretek, ezért ebből a megfontolásból csak olyan ruhákat veszek, amit nem kell vasalni, az ágynemű meg tisztán vasalatlanul kerül fel az ágyra. 12 év után néhány hete elajándékoztam az alig használt vasalómat a vasalódeszkával együtt a szomszédomnak, mert nekem nincs rá szükségem. Viszont mosogatni minden nap elmosogatok. Persze lehet, hogy ételmaradék marad a villán, de ha visszateszitek a mosogatóba újra elmosom, mert amilyen szétszórt és figyelmetlen vagyok úgysem tűnik fel, hogy egyszer már elmostam. (Erre a volt férjem úgy 2 év házasság után viccesen felhívta a figyelmemet)
Nagyon jól főzök, már saját szakácskönyvem van, ami igazán népszerű a barátaim körében. Sütni gyakorlatilag csak a piskótát tudom megsütni, de a főztöm verhetetlen. De ha egy pasi azt meri mondani nekem, hogy az anyám jobban főzi a húslevest, akkor meglepődik, milyen gyorsan tud a kaja a kertben landolni, és ott áll éhesen.
Ha szeretek valakit, ágyba viszem reggel a kávét neki, és hetente többször gyertyafényes vacsival kedveskedem, de csak addig, amíg nem bírál, mert onnantól kezdve volt nincs kávé…
Viszont van egy kedves barátom, a Csirke Gyula, na ő szerintem az ideális férj lehet. A felesége Lengyel származású, szokatlanul főz, de a Gyula sosem mondja azt a főztjére, hogy ezt nem szeretem. Mindig megkóstolja, mielőtt bármit is mondana, mert bírálni csak azután lehet, ha már evett belőle. Pont Ő mondta nekem egyszer, hogy egy kanállal mindenből eszik, mert neki nincs joga arra, hogy megsértse azt, aki miatta fáradt, hogy meg se kóstolja a remekművet. Mai napig fülembe cseng a hangja, mikor ezt mondta, pedig biztos volt már 10 éve, hogy elhangzott tőle ez a mondat. (Nem véletlenül Ő meg a felesége voltak az esküvői tanúim) és a mai napig az egyik legfontosabb emberek az életemben. Mióta itt lakom Cegléden ők megérezték már mikor vagyok nagyon egyedül és Újszászról hazafelé nem egyszer bejöttek már, csak hogy kicsit velem is legyenek. Jó, hogy ilyen barátaim vannak, és minden nap hálát tudnék adni a sorsnak, hogy olyan emberek vesznek évtizedek óta körül, mint ők. Minden pillanatban tudom, ha holnap elpusztulna a világ, ezek az emberek ott lennének velem. Szoktam is mondani, ha holnap elpusztul a világ, mi ma a barátimmal ültetnénk egy almafát.
Hogyan öltözöm? Kedvemtől függ. Ha nagyon nőiesen érzem magam, akkor úgy öltözöm, hogy Cegléden mindenkinek megakad rajtam a szeme, de ha borús napom van, akkor olyan vagyok, mint egy szürke egér. Minden ruhámhoz van egy ugyanolyan színű cipőm és egy ugyanolyan színű táskám. Néha indiai ruhát hordok, néha pedig egyszerű farmert. Sosem megyek a márkára, azt veszem meg, ami tetszik, ami jól áll, ha épp az egy 40 ezer Ft-os melegítő, akkor azt. De a 200 Ft-os toppot is. Egyszerűen csak azt nézem, hogy rajtam miképpen mutat.
Azt mondják az ideális nő szakácsnő a konyhában, kurva az ágyban? Háááát….
Szókimondó vagyok, nem vicces hanem ironikus, de az okos ember érti az iróniát, a többit meg inkább hagyjuk. Mindenesetre szerencsére most és életem folyamán mindig megtaláltam azokat az embereket, akik értették, amit mondok. A mostani kollégáim is néha dőlnek a nevetéstől, és ki is mondják, ritkán találkoztak még olyannal, mint én vagyok.
Akik meg megsértődnek, nos, azoknak nem sok dolguk van velem…
Dícséretes dolog az önkritika és én önmagamon is alkalmaznám, ha lenne mit kritizálnom magamon.:)))))))) De persze én úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok.:)))) Na mára ennyi, remélem élveztétek az újabb szösszenetet.
Cyranoban olvashatjuk. "Magamat kigúnyolhatom, más által nem hagyom viszont." Tökéletesen rám illik ez az idézet.
Nos, 34 éves vagyok, (bár állítólag a kinézetem meghazudtolja a koromat) mint többször említettem. Megöregedtem és nem teljesült az álmom, hogy gyermekem lehessen, bár azért erről még nem tettem le teljesen.
Hogy milyen vagyok? A világot, úgy fogadom el, ahogy van, nem akarom megváltoztatni, így a körülöttem élő embereket sem. Egy mesterem mindig azt mondta, a küldetésünk nem az, hogy megváltoztassuk a világot, a világ úgy jó, ahogy a van a küldetésünk az, hogy mi változzunk. Milyen igaza van.
Sokan szeretnek, sőt azt mondanám mára már kevesebb az ellenségem, mint a barátom, bár a kolléganőm azt mondja minek nekünk ellenség, ha itt vannak a barátaink.:) Szaddam Husszein pedig mindig azt mondta, Isten ments meg engem a jó barátoktól, az ellenségeket majd én elintézem.:)
Nos, milyen vagyok valójában? Elsőre azt mondanám iszonyúan szétszórt. Hihetetlen, de nálam semminek nincs helye, jobban mondva mindennek ott van a helye, ahová épp lerakom, ezért előfordul, hogy napokig keresek dolgokat. Volt olyan, hogy reggel a Laci bezárt, később nekem indulnom kellett és az Istennek nem találtam a kulcsom, és telefonon kellett vele értekeznem, hogy ugyan merre is lehet. De ha nem volt semmi lényegre törő dolgom, akkor olyan is előfordult, hogy otthon maradtam egész nap, mert nem tudtam kimenni. Nincs kosz a lakásomba, de rendesen érzékelhető, hogy én ott lakom. Egyszer a volt férjem kiírta a falra, hogy „ahol szeretet van, ott rendetlenség is van, a tökéletes rend temetővé változtatná a világot.” Mindenkinek, aki belépett a lakásba ez volt az első, ami a látóterébe került, és utána nem lepődött meg, azon, hogy mielőtt leültettem a fotelba, előtte két könyvet kellett kivennem alóla.:) Rendszerint időjárásnak nem megfelelően öltözöm, ha meleg van, cipelek plusz pulóvert, ha hideg van, pedig kinn van a hátsóm a rövid szoknyából, és ledöbbenek, hogy megfáztam. Sosincs nálam hidegben meleg pulóver, vagy épp esernyő… Szívesen veszek föl magas sarkú cipőt, végigtipegek benne a városban, majd hazafelé mezítláb megyek, mert fáj a talpam…, ezért nagyon örülök, mikor olyan pasit sodor mellém a sors, aki tudja a gyengéimet és betesz a kocsiba egy papucsot, egy pulóvert meg egy takarót nekem.:)
Mosatlanul eszem a gyümölcsöt és a zöldséget, (ne csináljátok utánam, mert többek között a lepra is így terjed), de nem foglalkozom vele, mert vallom, hogy két kiló szemetet minden évben meg kell ennünk és ez jót tesz az immunrendszerünknek. Orvoshoz csak akkor megyek, ha már valami nagyon komoly bajom van, végletekig hiszek az alternatív gyógyításban.
A tejes dobozt nem tudom kinyitni és dobozból iszom a tejet. Viszont minden mást pohárból, bögréből iszok. Utálok valaki után beleinni az üvegbe, mert ez olyan, mintha csókolóznék vele, és valljuk be nem mindenkivel csókolózik az ember szívesen.
A dinnyét késsel és villával, szeletekbe felvágva eszem és undorodom a látványától is, amikor páran körbe ülnek egy fél dinnyét és kanállal eszik.
Utálok teregetni, a mosógépet csak azután ismertem meg, miután elváltam. Órákig tanulmányoztam a használati utasítást, a mai napig 1 programon, 40 fokon mosok, mert egy óra alatt lejár, a többit nem ismerem. A ruhaszárítóra csak rádobálom a tiszta ruhákat, úgy egymásra, majd megszáradnak valahogy. Szerencsére sok ruhám van, így nem nagyon tűnik fel, hogy valami hetekig szárad. Vasalni sem szeretek, ezért ebből a megfontolásból csak olyan ruhákat veszek, amit nem kell vasalni, az ágynemű meg tisztán vasalatlanul kerül fel az ágyra. 12 év után néhány hete elajándékoztam az alig használt vasalómat a vasalódeszkával együtt a szomszédomnak, mert nekem nincs rá szükségem. Viszont mosogatni minden nap elmosogatok. Persze lehet, hogy ételmaradék marad a villán, de ha visszateszitek a mosogatóba újra elmosom, mert amilyen szétszórt és figyelmetlen vagyok úgysem tűnik fel, hogy egyszer már elmostam. (Erre a volt férjem úgy 2 év házasság után viccesen felhívta a figyelmemet)
Nagyon jól főzök, már saját szakácskönyvem van, ami igazán népszerű a barátaim körében. Sütni gyakorlatilag csak a piskótát tudom megsütni, de a főztöm verhetetlen. De ha egy pasi azt meri mondani nekem, hogy az anyám jobban főzi a húslevest, akkor meglepődik, milyen gyorsan tud a kaja a kertben landolni, és ott áll éhesen.
Ha szeretek valakit, ágyba viszem reggel a kávét neki, és hetente többször gyertyafényes vacsival kedveskedem, de csak addig, amíg nem bírál, mert onnantól kezdve volt nincs kávé…
Viszont van egy kedves barátom, a Csirke Gyula, na ő szerintem az ideális férj lehet. A felesége Lengyel származású, szokatlanul főz, de a Gyula sosem mondja azt a főztjére, hogy ezt nem szeretem. Mindig megkóstolja, mielőtt bármit is mondana, mert bírálni csak azután lehet, ha már evett belőle. Pont Ő mondta nekem egyszer, hogy egy kanállal mindenből eszik, mert neki nincs joga arra, hogy megsértse azt, aki miatta fáradt, hogy meg se kóstolja a remekművet. Mai napig fülembe cseng a hangja, mikor ezt mondta, pedig biztos volt már 10 éve, hogy elhangzott tőle ez a mondat. (Nem véletlenül Ő meg a felesége voltak az esküvői tanúim) és a mai napig az egyik legfontosabb emberek az életemben. Mióta itt lakom Cegléden ők megérezték már mikor vagyok nagyon egyedül és Újszászról hazafelé nem egyszer bejöttek már, csak hogy kicsit velem is legyenek. Jó, hogy ilyen barátaim vannak, és minden nap hálát tudnék adni a sorsnak, hogy olyan emberek vesznek évtizedek óta körül, mint ők. Minden pillanatban tudom, ha holnap elpusztulna a világ, ezek az emberek ott lennének velem. Szoktam is mondani, ha holnap elpusztul a világ, mi ma a barátimmal ültetnénk egy almafát.
Hogyan öltözöm? Kedvemtől függ. Ha nagyon nőiesen érzem magam, akkor úgy öltözöm, hogy Cegléden mindenkinek megakad rajtam a szeme, de ha borús napom van, akkor olyan vagyok, mint egy szürke egér. Minden ruhámhoz van egy ugyanolyan színű cipőm és egy ugyanolyan színű táskám. Néha indiai ruhát hordok, néha pedig egyszerű farmert. Sosem megyek a márkára, azt veszem meg, ami tetszik, ami jól áll, ha épp az egy 40 ezer Ft-os melegítő, akkor azt. De a 200 Ft-os toppot is. Egyszerűen csak azt nézem, hogy rajtam miképpen mutat.
Azt mondják az ideális nő szakácsnő a konyhában, kurva az ágyban? Háááát….
Szókimondó vagyok, nem vicces hanem ironikus, de az okos ember érti az iróniát, a többit meg inkább hagyjuk. Mindenesetre szerencsére most és életem folyamán mindig megtaláltam azokat az embereket, akik értették, amit mondok. A mostani kollégáim is néha dőlnek a nevetéstől, és ki is mondják, ritkán találkoztak még olyannal, mint én vagyok.
Akik meg megsértődnek, nos, azoknak nem sok dolguk van velem…
Dícséretes dolog az önkritika és én önmagamon is alkalmaznám, ha lenne mit kritizálnom magamon.:)))))))) De persze én úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok.:)))) Na mára ennyi, remélem élveztétek az újabb szösszenetet.
Cyranoban olvashatjuk. "Magamat kigúnyolhatom, más által nem hagyom viszont." Tökéletesen rám illik ez az idézet.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)