Számomra a húsvét már nagyon régóta nem igazi ünnep... Azok az évfordulók, amikor szeretteink halálára emlékezünk, mindig nagyon nehezek. Nekem a húsvét mindig ilyen. Ma egy kedves barátom azt írta nekem, hogy az Ő kedvéért most gondoljak azokra, akik nagyon szeretnek engem. Ezért Gabi Őri Doktornő barátom, meg az összes barátom és mindazok kedvéért, akik szeretnek írok egy személyes üzenetet... Nem küldök külön üzenetet, mert ahhoz most nincs lelki erőm, de szeretném megköszönni, hogy vagytok nekem, mellettem vagytok hossz évek óta és fogjátok a kezem amikor sírok, velem nevettek, amikor nevetek és ahogy Gabi fogalmazott, ti lettetek a családom. Édesanyám gyerekkoromban minden húsvétra elrejtett a kertben rengeteg tojást és meg kellett keresni hétfőn... De egy húsvétkor a nagynéniméknél voltunk Somogy megyében, olyan 3 éves lehettem.... Ott is volt tojás keresés meg húsvétolás, ilyesmi, de ugye az mégsem volt az igazi... (legalábbis nekünk gyerekeknek) Kedden értünk haza este, és a sötétben is indult a tojás keresés a fűben. Mikor rájöttünk, hogy nálunk nem járt a nyuszi, éktelen hisztit vágtunk ki... Szegény szüleim egész este magyarázták, hogy a nyuszi az biztos tudta, hogy nem vagyunk itthon, ezért nem hozta el a tojást és csak másnap reggel fogja... Évtizedekkel később megtudtam, hogy aznap éjjel még apámmal hulla fáradtan nekiálltak tojást festeni, hogy másnap reggel kint legyenek a kertben... Viszont arra tisztán emlékszem, hogy amint felkeltem, odatoltam a széket a konyhaablakhoz, felmásztam rá és lestem kifélé, hogy valóban megérkezett-e a nyuszi. És örömmel visítottam, hogy a nyuszi tényleg tudta, hogy nem voltunk otthon, ezért csak aznap érkezett.... Ezzel a kb 44 éves történettel szeretnék nektek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni.

Létezik a testen kívüli élmény?

Van még halálközeli élményem. Az egyik az, hogy láttam egy fiatal, hosszúhajú copfos orvost mellettem egy melegen tartó hot water bottle) palackkal körülöttem. Később is láttam Őt, akkor már magamnál voltam és Őt üvöltöttem be, amikor az esti orvos penicillint adott nekem... Amikor odajött akkor ismertem fel, és mondtam is neki, hogy én láttam Őt régebben körülöttem.. Nem hitte el... Azt mondta, sokszor volt mellettem, de nem láthattam, mert aludtam... És az utolsót csak a következő könyvemben olvashatjátok... Az lesz mind közül a legmegdöbbentőbb.

Sziasztok. A mai történetem vagy elhiszitek vagy pedig közlitek, hogy keressem meg a Veszprém megyei Pszichiátriát és zárassam be magam az A osztályra, lehetőleg örökre... Pár napja, alig tudok aludni, mert törnek fel belőlem az Intenzív osztályon történt emlékeim... Ezért ma felszerelkeztem némi édességgel és bementem újra, hátha tudok ott pár emberrel beszélgetni az emlékeimről. Egy férfi és két hölgy fogadott, az egyik az a hölgy volt, akit már régóta kerestem, mert nagyon jó emlékem van vele kapcsolatban. Amikor egy éjjel nagyon-nagyon fáztam hozott még takarókat nekem, meg kesztyűket tett tele meleg vízzel és körbe rakta vele a hasam. Most végre találkozhattam vele és elmondhattam neki, hogy mennyire hálás vagyok és mindig reméltem, hogy Ő lesz velem éjszakára. De most nem erről szeretnék nektek írni... Hanem arról, hogy emlékszem az utolsó pillanatokra, mielőtt bealtattak. Odajött hozzám egy idősebb főorvos, megsimogatta a bal kezemet és azt mondta. -Ágnes, be kell altassuk, és már nem fogja érezni hogy letoljuk a csövet és elvisszük CT-re... Pedig amikor azt mondta, akkor én már félrebeszéltem és nagyon rosszul voltam, már nem jutott el hozzám semmi...elvileg... Elmeséltem most az ITO-n és azt mondták, hogy nem tudják, hogy ki tett gépre, de biztos, hogy ez pontosan eszerint a protokoll szerint szokott működni... Majd a következő két percben leírtam az egyik szoba bútorzatát, ahol voltam. Még azt is leírtam nekik, hogy volt ott egy tábla és azon voltak a sürgős számok felírva, nevekkel. Azt mondták, hogy én azt semmiképpen nem láthattam. De láttam és még azt is elmondtam., hogy a fiókok hol helyezkedtek el és mi volt rájuk írva. Döbbenten erősítették meg mindannyian, hogy valóban, pont úgy néz ki ott a bútorzat és valóban fel vannak címkézve a fiókok és fel voltak írva a telefonszámok, de én a mai orvostudomány állása szerint azt semmiképp nem láthattam.. És láttam és pontosan tudom, hogy hogy nézett ki minden... Döbbenten vették tudomásul, hogy én ezeket láttam...

A mai nap margójára...

Át kellett mennem Veszprémbe. Ültem a buszmegállóban a Szabadság téren, amikor megállt mellettem egy fekete Audi, leeresztette egy jóképű férfi az ablakot. -Szia Ági, Veszprémbe mész? Elvihetlek?-szólított meg. Körülnéztem, hogy tuti hozzám beszél-e, de rajtam kívül két idősebb hölgy üldögélt ott... Mellesleg egyik sem reagált semmit... Ebből kiindulva úgy határoztam, hogy csak én lehetek a megszólított, mellesleg a férfi 32-es mosollyal vigyorgott rám. Nyilván érzékelte, hogy bizonytalan vagyok a válaszban... Gyorsan kiszállt, megkerülte a kocsit és kinyitotta nekem az anyósülés melletti ajtót... (Meglátásom szerint ezt a férfiak azért teszik, mert féltik a kocsit.) Beültem és Veszprémig beszélgettem úgy vele, hogy azt sem tudtam, hogy ki is volt... Biztos ismert, mert tudta, hogy beteg voltam, megdicsérte, hogy milyen szép újra a hajam és, hogy milyen jól nézek ki... Bizalmat szavaztam neki, mert szépek voltak a szemei, gyönyörű a mosolya és tudta a nevem. 😃 😃 És láthatóan nem zavarta, hogy miután kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, beültem mellé... Na, így lehet engem egyébként elrabolni... 😃 😃 Mellesleg én nagyon rutinos vagyok már az olyan beszélgetésekben, mikor nem ismerem fel az illetőt. Kerülöm, hogy a nevén szólítsam és nem kérdezek rá a gyerekeire, mert halvány lila gőzöm nincs róla, hogy vannak-e neki...