Újra családmentés

A cikket azzal kezdeném, hogy a mai nappal a szerkesztőség a következő levelet juttatta el a polgármesteri hivatalba. "Tisztelt Illetékes! Az alábbi cikkben egy olvasónk írta le tapasztalatait a ceglédi veszélyeztetett, bántalmazott családokkal kapcsolatban. (A témában egy cikk már megjelent a Panorámában, a mellékelt még nem, ehhez várjuk a tájékoztatást.) Olvasónk szerkesztőségünknek megküldött kérdését ezúton továbbítom: A Gyermekvédelmi törvény, azaz az 1997. évi XXXI. tv. 94. paragrafus 3. bekezdése szerint családok átmeneti otthona harmincezer fő felett nem opció, hanem törvényileg kötelező! Idézem: "94.paragrafus .(3)586 Az a települési önkormányzat, fővárosban a kerületi önkormányzat, amelynek területén a) tízezernél több állandó lakos él, bölcsődét, b) húszezernél több állandó lakos él, az a) pontban meghatározottak mellett gyermekek átmeneti otthonát, c) harmincezernél több állandó lakos él, az a) és b) pontokban meghatározottak mellett családok átmeneti otthonát, d) negyvenezernél több állandó lakos él, az a)-c) pontokban meghatározottak mellett gyermekjóléti központot [40. § (3) bek.] köteles működtetni." Miért nincs Cegléden családok átmeneti otthona, úgy tudom a laktanyánál építettek/alakítottak ki ilyet, de leállt az építkezés? Miért? Várjuk válaszát köszönettel: Krizsán Anett Ceglédi Panoráma" A ceglédi angyalok megint összefogtak, és megmutattuk ma már, hogy a városvezetéssel karöltve együtt mondunk nemet a családon belüli erőszakra. Ez az összefogás példaértékű volt. Kedd délután van, éppen a családon belüli erőszak ellenes kampány megy a Tv-ben, Geszti Péterrel. Elhatározom, írok neki… elmondom mennyire jó, hogy kiállt az ügy mellett, nevét és arcát adta hozzá… Épp leülök a billentyűzethez, amikor csörög a telefonom… Volter Etelka hív. Azért hívott, mert egy veszélyeztetett terhes kismama bemenekült a bántalmazó élettársa elől két kisfiával az egyik iskolába. Jelenleg az iskola ad védelmet nekik, de anyaotthon kellene találni. Mivel én sajnos járatos vagyok ez ügyben, a segítségemet kéri… Indulok… Kb negyed óra múlva érkezem a belvárosi általános iskolába…, már várnak. Meghallgatom mi történt, számomra egyértelműen világos, nem mehetnek haza… Főleg azért sem, mert mint kiderült láttam is apukát az iskola előtt, miközben megérkeztem. Az első gondolatom, hogy hívom a rendőrséget. Néhány percig ecsetelem a helyi ügyeletes tisztnek, hogy mi a helyzet és, hogy az apuka itt van az iskolánál… A következő választ kaptam… „Anyuka jöjjön be és tegyen feljelentést. A rendőrségnek nincs arra embere, hogy bekísérje őket…” Megköszönöm a pozitív hozzáállást és leteszem…ez nem egy járható út… A következő lépésem, hogy átszaladok a családsegítőbe…, de mivel 16 h már nincs bent senki… Nekünk kell kézbe vennünk a dolgot, mondom Madarászné Ági, tanár néninek, aki védelmezi a családot és elkezdünk anyaotthonokat tárcsázni…. Közben az iskolában élelmiszerről és tejről gondoskodnak, hogy a családnak legyen mit fogyasztania. Rendületlenül hívjuk késő estig sorra az anyaotthoni telefonszámokat. Közben tárcsázzuk a Polgármestert is. Készséges, azonnal segít…, ha találunk szállást személyesen intézkedik róla, hogy a családot sofőr vigye el… Krizsán Ervin is befut, majd átmeneti szállásként saját édesanyja családos átmeneti otthonát is felajánlja, igaz nem itt van, de jó tudni róla, hogy van egy ilyen lehetőség… Késő este feladjuk, jelenleg az éjszakára kell megoldani a szállásukat, és másnap folytatni tovább… Másnap reggel a családsegítőben kezdjük, tegnap kiderült, ha nem ők tárcsáznak, akkor majdnem esélytelen. Ugyanazt a tematikát folytatva, mint tegnap, hívják az anyaotthonokat, Végh Éva és Galambos Viktor családsegítők veszik kezükbe az ügyet. Sokadik várólista után egy krízis központi elhelyezés marad. Hosszú beszélgetés után miután leegyeztettük mit is nevezünk krízis helyzetnek, és ha ez nem az, akkor mi az…, majd bevetjük az itt a sajtó és mi bármire képesek vagyunk fenyegetést is, akkor úgy döntenek, hogy helyet keresnek. Pár perc múlva telefonhívást kapunk valahonnan az országból. Egy védett házból telefonálnak. Indulhatnak, várják őket. Nincs idő búcsúzkodásra, hívjuk a sofőrt, címünk nincs csak egy város, a cím akkor lesz megadva, ha már ott vagyunk. Kérik, az otthonból, hogy kísérővel érkezzenek, és ha már úgyis ráérek, megyek velük. Az utunk nem zökkenőmentes, az egyik kisfiú az idegtől végig hányja az utat, és mindketten sírnak. Félnek az ismeretlentől, és még a maci is ott marad… Leállunk egy benzinkútnál, kockáztatva, hogy megint hányás lesz, veszek valamit inni, de fontosabb az, hogy beszélgetni kell. A gyerekek már bíznak bennem, látják úton vagyunk. Megígértem és így is van. A maci, sír a nagyobbik fiúcska… , ott maradt az alvó maci… Mikor fejvesztve egy szál ruhában menekül az ember nincs idő a tervszerű pakolásra. Egy kevés ruhát a családsegítőben szedtek össze nekik… Megsimogatom a gyerekfejeket és mondom nekik, hogy lesz majd új maci, nem tudunk visszamenni, mert akkor újra bántanák őket, és most el kell engedniük mindent, amit a múltban magukénak tudhattak… Kicsit megnyugodnak, majd megígérem nekik, hogy még egy McDonald’s-nál is megállunk és veszek gyerek menüt. Ettől csitulnak a könnyek, és mivel még nagyon messze a cél, tudom, hogy enni, mosdóba mindenképp meg kell állnunk. Nem vihetünk végig az országon egy 7 hónapos veszélyeztetett terhes kismamát pihenő nélkül… A sofőr megértő, neki azt mondták, minden úgy legyen, ahogy kérjük, tankolja tele az autót és segítsen. Úgyhogy pontosan ezt is teszi, jó ember, és Ő sem tud ellenállni a gyerekkönnyeknek… Meg is állunk egy MC-nél, kockáztatva az újabb hányást, és felszabadultabban beszélgetünk, a gyerekek ahogy távolodnak, úgy nyugszanak meg, és én már tudom, hogy ott teljes ellátást, nyugalmat, pszichológusi segítséget is kapnak, az én vállamról is kezd lemenni a súly. Délután érkezünk a krízis házba, szeretettel fogadják őket, nagyon rendesek, egy rendezett hely. Nem itt kapnak szállást, őket tovább szállítják majd egy otthonba, egy általunk sem ismert helyre. Szigorúan titokban tartják, hogy hova. Engem pedig felhívnak az irodába, ahol titoktartást fogadok újfent. Még megkérdezem, hogy mi a helyzet, küldhetünk-e utánuk macit, ilyesmit. Semmire nem lesz szükségük, annyi játék, plüss állat van, hogy nem lesz baj. Gyermekpszichológus is fog velük foglalkozni, nyugtat meg a vezető, és az a hangnem és kedvesség, ahogy szól hozzám teljes mértékig megnyugtat. Intézik az iskolát, a gyámhivatalt és az orvosi ellátást is természetesen, ne aggódjak, bízzak benne, fogja meg a kezemet a vezető. Rendben… A kapunál még találkozom a családdal, gyorsan elbúcsúzunk, a gyerekek hosszan ölelnek, majd fordulunk is vissza Ceglédre… Visszafelé, behal a GPS, lemerül a telefonom és a sofőr telefonja is megadja magát, így gyakorlatilag a józan paraszti észre támaszkodva, követve az ismert utakat jövünk hazafelé. Este van, mire a családsegítőbe érkezünk, Galambos Viktor megvárt, és kérdezi, minden rendben van-e. Neki sem adhatok ki több információt, csak annyit, amit itt is elmondok. Jól vannak… Később megtudom, hogy apuka közben volt a családsegítőben, kereste a családját, de nem tudtak semmit mondani neki, meg egyébként is, őket is köti a titoktartási kötelezettség, mint minden hatóságot. És így a végére, mivel most már Cegléden egyértelmű mennyire szükség van az anyaotthonokra, és védett házra, továbbra is szorgalmazni szeretném a városvezetés felé, hogy itt sajnos ez még nem megoldott. Szükség van rá, városunkban is, úgyhogy kérem a vezetőséget, találjanak rá megoldást, hogy egy ilyen otthon, ahol szeretettel várják a menekülőket, mihamarabb megvalósulhasson.