Gyökerek.

Az alföldön töltöttem pár napot. Nem bánom, hogy az események úgy hozták, hogy a bulit le kellett cserélnem egy alföldi útra. A nagyszülői házban aludtam. Mindig is gondoltam, az emberi kapcsolatok egyik rákfenéje az, hogy nagyon sokan elfelejtik honnan is indultak. Nagyon magas lóról beszélnek máshoz, többre értékelik magukat, mint valójában érnek és elfelejtették, hogy bizony ők is voltak és lehetnek is még nehéz helyzetben. Én már régóta mondom, hogy senkit nem nézhetünk le, addig nézhetünk le valakire, amíg segíteni próbálunk nekik.
Jómagam bizony büszke vagyok arra, hogy 34 évvel ezelőtt egy parasztházból indultam Magyarország egyik Keleti kisvárosából Komádiból. Nem oda születtem, de nekem ott vannak a gyökereim. Most a sors úgy hozta, hogy sok év után hazamentem. Aki tudja mit jelent hazamenni egy ilyen alföldi kisvárosba, az most megérti. Anyám hangját hallottam 20 év távlatából, önmagam mondtam ki azokat a szavakat, amit régen tőle hallottam. "Adél néni, hát az él-e még? Vele pedig mi történt? Megnősült már? Olyan fiatalon meghalt? És Ő meg miért lett öngyilkos?"
Majd bepisiltem a nevetéstől némelyik sztorira. Magam elé képzeltem a részeges református papot, aki a Seprenyi Dani bácsi temetésén elfelejtette kit is temet és egy asszonyt búcsúztatott a megrendült családtagoktól, vagy ugyanez a pap, aki szintén illuminált állapotban háromszor is elbúcsúztatta az elhunytat az egyik gyerekétől és a családjától, de a másik kettőtől egyszer sem.
Jó volt alkudozni pirospaprikára a helyi piacon, köszöngetni fűnek fának, a kenyérboltos felismert, hogy az Irma lánya vagyok, még így narancssárga hajjal is.:))
Vagy épp a Rónában (Persze már nem így hívják) ülve Timivel, azt vitatva, hogy vajon régi ágyterítő van-e az asztalon. Régi ágyterítő, már nem is emlékszem azokra a tisztaszobákra, ahol a nagy dunyha ilyenekkel volt letakarva. A WC-re annál inkább, eltelt 17 év, de a Rónában az illemhely az nem változott. Ugyanaz a fém ülőcsésze, és csempe. "Itt csókolóztam talán először"-mondtam Timinek, de a fiúra már nem is emlékszem. "Én is- mondta Ő. és elmerengtünk a múlton." Vagy a temető, hú de megváltozott. Álltunk ott a nagyszülők sírjánál, majd a nagynéninél és arra emlékeztünk unokatesómmal, hogy milyen finom tortákat sütött is nekünk. Vagy épp arra, hogy a papa neki csak 20 Ft-ot adott, de nekünk mindig 50 Ft-ot, mert szeretett nagyon minket. Beléptem a konyhába és automatikusan a tűzhely mellé ment az első pillantásom. Óhatatlanul kerestem a papát a szememmel a kis sámlin, amint a levest kanalazza. Szegény papa, hány évtizede nincs már velünk. Majd a tisztaszobába lépve a falakon a fotók. Még a mi esküvői képünk is ott lóg a többi között, a kisgyerekkori képek, édesanyám meg Adél néni fiatalkori fényképei között. Meg is jegyeztem, hogy bizony nagyon jól néztek ki fiatalon, nem csoda, hogy annyian futottak utánuk. A lila ruhás nő a kanapé fölött, amin aludtam. Ó, arról a képről mindig Komádi jut eszembe. Lehet, hogy utoljára jutottam haza, az élet kiszámíthatatlan, de örülök, hogy ezt a hetet arra áldoztam. Régen volt a konyhában egy falvédő, néhány éve elkoboztam, azóta nálam van a szekrényben. Az van rá írva, hogy "Bármerre visz sorsom útja, haza vágyom csendes kis falumba." Valóban ez bizony így is van, így is érzünk sokan, haza vágyunk a kis falunkba.
Én bizony büszke vagyok rá, hogy nekem ilyen gyökereim vannak. Büszke vagyok a dédnagyapámra Nemes Kis Váczi Jánosra, aki harcolt az első világháborúban, majd 28 évet töltött Orosz hadifogságban. A nagyapára, akit bizony mindenki ismert a faluban, aki a mamával együtt segítette a Zsidókat a második világháborúban. Sajnálom, hogy megszenvedték az államosítást, mint annyian ebben az országban. De talpra álltak. És bizony büszke vagyok arra a pici parasztházra, ami még ma is áll, és az a ház az ahová oly sokan haza megyünk.