Hétköznapi Hősök! Mentősök, a névtelen hősök.

Különleges engedéllyel jutottam a mentőkhöz. Lovas Ottó, a ceglédi mentőállomás vezetője arra kért, ha a mentősökről akarok írni, akkor hagyjak időt magamnak, hogy valóban meg tudjam figyelni a munkájukat, ne csak a romantikus részét lássam.
Várakozással és kíváncsisággal érkezem az állomásra, ahol kedvesen fogadnak. Megismerkedem az irányítással, azzal, hogy milyen felszereléssel rendelkeznek, hogy hogyan történik egy műszakváltás, és megismerkedem a kocsikkal, felszerelésekkel. Az irányítás sokat változott az utóbbi években, most jelenleg irányító központok vannak az országban, ahol felveszik a hívásokat és szervezetten küldik az esethez legközelebb eső kocsikat. Cegléd is egy ilyen irányító központ, az ott dolgozók látják a körzetükbe eső összes mentőautónak a helyzetét. Így mindig tudják, hogy épp honnan tudnak leghamarabb autót indítani az esethez.
Hamarosan meghallom az első csöngetést, ez egy mentőautó mondják, majd elmagyarázzák a csöngetési rendet. Az első nap Esetkocsival megyek ki. Ma Cegléden három féle autó van, az Esetkocsi, ez jelenleg a rohammentő után a legfelszereltebb, a második KIM mentőautó, mely gyermekmentésre is alkalmas felszerelésekkel is el van látva, ebből kettő is van az állomáson (még a gyermekek megnyugtatására ezek az autók rendelkeznek plüss állatokkal is), majd 5 mentőautó. A különbség, a felszerelésben és a személyzetben van. Az Esetkocsin szakorvos vagy mentőtiszt van a szakápoló mellett, a KIM-es autón KIM-es szakápoló van, majd a mentőautó ahol mentő szakápoló van elméletileg. Nos, Cegléd ebből kicsit más. A szakápolók többsége KIM-es szakápoló is, azaz váltástól beosztástól függő, hogy ki melyik kocsihoz kerül, mert bármelyik autó érkezik is meg a beteg biztos lehet benne, hogy a körülményekhez képest a legjobb mentőápolásban lesz része.
Megszólal az első Esetkocsi csöngetés, gyomrom görcsbe ugrik, most megyek először élesben a mentőkkel. Egy négy éves kislányhoz sietünk, a szabály szerint 1 perc van arra, hogy elhagyjuk a mentőállomást, de szerintem mi fél perc múlva már kint száguldunk, szirénázva végig a városon, mert többször elájult. Viszonylag rövid idő alatt megérkezünk az adott címre, már nagyon várnak minket, a család rettegve tartja a kislányt, sírással küzdenek. Lovas Ottó mentőtiszt vizsgálja és látja el azonnal a kis beteget. Epilepszia is lehet, tűnődik, magas viszont a láza, úgyhogy lehet lázgörcs. Nem sokat teketóriázik, indulunk a kórházba.
Alig érünk vissza az állomásra újra Esetkocsiért csöngetnek. Egy idős férfinek Jászkarajenőn megállt a szíve. A háziorvos elkezdte az újraélesztést. Bent a házban egy élettelen test felett küzd a háziorvos már percek óta, amit azonnal átvesz a mentőszemélyzet. Hihetetlen számomra, hogy egy olyan ember, akit én laikusként már elengedtem volna, mert látom a szürke szint a testen a mentősöknek még beteg, akit meg kell próbálni visszahozni. 20 percig küzdenek az újraélesztéssel, nekem óráknak tűnik, 3 emberes munka, szótlanul adják egymás kezébe a műszereket, értik a dolgukat, egy teljes csapatmunkát látok, nehezen adják föl. Misi bácsi, tudjuk meg a rokonoktól már szívbeteg volt, műtétre várt. Szomorúan állok és nézem a csapatmunkát, hang nélkül adják egymásnak a felszereléseket, de végül mégiscsak el kell engedniük a beteget. Bánatosan ülök be a mentőautóba, és Lovas Ottót faggatom.
Hívő vagy?- kérdezem
Igen, azt hiszem a mentők nagy része hívő, mert mi tudjuk, hogy valahol odafönt dől el, hogy mi is történik.
- Hogyhogy 20 percig küzdöttetek? Én már az elején láttam, hogy meghalt, ha vissza is jött volna, már agy halott lenne. - mondom
- Nézd Ági, én már láttam csodát, nem egyet, nem kettőt, ha nem hinnék abban, hogy bármi megtörténhet, már nem lennék itt, és így vannak ezzel a kollégák is.
Visszaérkezünk az állomásra, a fiúk kérdezik mi történt, Ottó mondja az eseményeket, én magamban búslakodom. Kiülök az épület elé a padra és kiszivárognak hozzám a mentősök, jól esik, hogy kérdeznek, beszéltetnek, arról, amit láttam. Beszélhetek róla mit éreztem, mit éltem át a látottakkor, nem szakítanak félbe, meghallgatnak. Órákkal később megint a padon ülök, és még mindig a sikertelen újraélesztésen gondolkodom, amikor Mihály az egyik mentős, aki ott volt velünk kiül mellém. Misi bácsi nem akart velünk már beszélgetni, mondja, és akkor ott megtudom, hogy bizony őket is bántja a dolog. Misi bácsit sosem látták előtte, nem beszéltek vele egy szót sem, csak az élettelen testtel voltak kapcsoltban, de órákkal később is a mentőállomáson Misi bácsi, akit fájlalnak, hogy elment.
Este leülök velük beszélgetni, szinte mindenkitől megkérdezem miért lett mentős. És azon kívül, hogy a véletlenek közrejátszása hozta ide, mindenki mondatában benne van, hogy ez egy hivatás egy csodálatos munka. Mindennap kihívás, és az életüket tették arra, hogy mentsenek. Megkérdezem hogyan összeegyeztethető ez a családdal? Jól összehangolják a beosztást mosolyognak.
Másnap reggel van, kicsit késve érkezem, sosem volt erősségem a pontosság, szinte átöltözni is alig van időm, azonnal megyünk. Kivételesen KIM-es autóval, biciklis balesethez. Az ápoló precíz munkát végez, kötözi a sebeket, majd irány a kórház sürgősségi osztálya. Sajnos amíg a mentőkkel dolgoztam megtapasztaltam, hogy a biciklis balesetek elég sűrűn bekövetkeznek. Nem egyszer a biciklis szabálytalan fordulása miatt történnek az ilyen esetek, melyek súlyos sérüléssel is járhatnak. Ma nálunk az iskolában nem oktatják a KRESZ-t, pedig kerékpárra fiatalok is felpattannak, és ennek hatására a legtöbb biciklis baleset őket éri. Erre nem ártana figyelmet szentelni.
Alig érünk vissza, újra mennünk kell, egy bácsi megszédült és leesett a lépcsőn. Lehet megsérült a gerince is, bár a szakápoló combnyaktörésre gyanakszik, hordágy, vákuumágyra teszik, rögzítik és mehet is a sürgősségin röntgenre. Mentőállomásra vissza, ebédelni.
Épp hogy megmelegítettem a kaját, mikor újra csöngetnek. Csak arra van idő, hogy a kanalat letegyem, és már rohanunk is. Ha nem sietek nem várnak meg.
Eszméletlen emberre akadtak a szomszédjai. Esetkocsi megy ki, már az ügyeletes orvos ott vár. Azonnal infúziót kötnek be, vizsgálat vérnyomás, cukor, reflex, szem, stb, majd mehet szintén a kórházba. Este váltás után még egy öngyilkoshoz rohanunk, aki bevett némi nyugtatót, ezért elveszítette az eszméletét. Szilvi a mentőtiszt, szakértően vizsgálja, a mellkasának nyomásával kényszeríti a felébredésre, és közben olyan hangon erölteti arra, hogy ébren maradjon, hogy meg is fogadom rögtön, én sosem próbálkozom hasonlóval. Kiderül a hölgy már nem először adta fejét öngyilkosságra. Felültetik, kényszerítik a hölgyet, hogy tudatánál maradjon és mehet Ő is a Sürgősségre.
Este nagyon fáradtan értem haza, ez a nap hosszú volt, elgondolkodtam, hogy milyen csodálatos emberek vesznek körül minket, milyen fontos munkát végeznek, és alig tudunk róluk valamit.
Következő délután is a mentőállomásra vonz az kíváncsiság, érdekel mi történt. Öltözz át, mondják, mert sűrű napunk van. Nem hoztam vissza a pólót, de gyorsan megoldják, kapok még nadrágot is. Pont elkészülök, és már rohanunk is, KIM-es autó, biciklis baleset újra, csak itt most a biciklis ment az autónak. Kiérünk a helyszínre, a sérült még az ellen is tiltakozik, hogy ellássák, mert úgy érzi nem komoly, majd saját felelősségre úgy dönt, hogy nem akar kórházba menni, hanem megy haza.
Órákkal később ugyanez a sérült újra a mentőket hívja, hogy mégis kórházba akar menni. Beszállok a kocsiba, mondván megnézem saját szemmel is mi baja lett azóta. Mikor odaérünk a sérült, ingben átöltözve, kicsípve várja a mentőket. Mégiscsak jobban nézek ki, hogy megfürödtem,- mondja nekem, én meg csak megdöbbenve figyelem, miért hívott ezért mentőt, miért nem ment taxival?
Menj haza - mondják a mentősök, - és nézd meg a baleseti fotókat híradásokat, és keresd meg a mentőautót. Este valóban azzal töltöm az időt, hogy régi baleseti fotókat keresek, olyan eseményeket, amire emlékszem, alig valamelyiken látom a mentőautót. Mindig rendőrök, tűzoltók dolgoznak, de sehol nincsenek a mentősök. Reggel első dolgom erre rákérdezni. A fiúk mosolyognak, majd közlik, ők nem érnek rá nyilatkozni, csak teszik a dolgukat, mire a többiek sokszor odaérnek, addigra a mentők már sehol nincsenek, ellátták és elvitték a sérülteket. Ők már nincsenek ott, nem érnek rá nyakkendőt kötni és nyilatkozni. Ezért nem szólnak róluk sosem a híradások.
Pénzben megéri, legalább megfizetik, a munkátokat- kérdezek rá?
ÁÁÁ, 8 éve nem kaptunk fizetésemelést, tudod ez mit jelent? Évek óta csak az árak emelkedtek, a bérek nem, és hidd el, nem azért mondom, mert panaszkodni akarok, de a mentőknek nem könnyű. Nem egyszer az életünk is veszélyben forog. Nem olyan rég, nekiestek vasvillával az egyik kocsinknak. Bemenekültünk hátra, aznap az a kocsi már használhatatlan volt.
Hogyan viselitek ezt az egészet, ez nagyon stresszes munka, már a telefoncsörgésből tudjátok, hogy mennetek kell.
Az állomásvezető a kezembe nyom egy mentős újságot. - Nézd meg a nekrológot.
Átlapozom. Mindenhol búcsúznak egy-egy mentőstől. Alig múltak 50 évesek.
A mentőknél ez az átlagéletkor- mondja.
Újra felhozom a halállal való szembenézést.
- Mi ott nem tudunk foglalkozni egyetlen másodpercig sem ilyesmivel, nekünk ott abban a pillanatban mentőknek kell lennünk, mindegy ki fekszik ott, tennünk kell a dolgunkat, hogy a sérült lehetőleg megkapjon minden lehetőséget az életben maradásra.
- Hogyan dolgozzátok föl az eseményeket, hiszen ti aztán valóban a legvéresebb részletet is látjátok, gondolok itt tömegbalesetekre, szerencsétlenségekre, stb. – kérdezem
- Tudod, Magyarországon a mentők nem kapnak pszichológust egy-egy ilyen esemény után, nekünk csak egy telefonos segélyhívó jár. A rendőrök a tűzoltók azonnal szaksegítséget kapnak, de mi, akik naponta a halállal nézünk szemben, nekünk más módszert kell találni. És mi meg is találtuk. Kibeszéltetjük egymásból. Biztos észrevetted, hogy ha visszajön egy kocsi a kollégák egyből kérdezik az eseményeket. Nem véletlen ez is pszichológia, mi egymáson, egymásnak segítünk azzal, hogy elmondjuk és meghallgatjuk a másikat.
- Mi az amivel a legnehezebb szembenéznetek?
- A gyermekhalál, hallom mindenkitől.
Lovas Ottó kiegészít. – Mi mindent megteszünk, ami tudunk, de amikor gyermekhalál után visszatérünk ide, utána nagyon szomorúak vagyunk. Ez az, amit sosem fogunk tudni lelki sérülés nélkül elviselni. Nagyon bánt minket, hogy egy kisgyermeknek el kellett mennie. Utána pedig az ismerősök, amikor ismerőst, rokont találunk a kiküldött címre. Abban a pillanatban csak még jobban akarunk segíteni, és ha nem sikerül, akkor önmagunkban keressük a hibát, vajon hol tehettünk volna többet. De képzeld, ami majdnem ugyanígy megvisel az, amikor velünk egykorúval találjuk szembe magunkat. Én erről még tanulmányt is írtam. Szóval hidd el, mi tele vagyunk könnyekkel, el nem sírt könnyekkel.
Volt már olyan, hogy valaki bejött megköszönni, hogy megmentettétek az életét? –faggatózom.
Mi ilyeneket nem tapasztalunk – mondják és ők ezt el is fogadják, nekik az életmentés a hivatásuk.
Yasser Dr egy szír orvos mondja. - Az a baj, hogy Magyarországon az egészségügy rossz médiát kap. Az hír, hogy műhibában meghalt valaki, az hír, hogy rossz gyógyszert kapott valaki, de az nem, hogy naponta rengeteg emberi életet megmentünk.
- Mit láttok még a legalapvetőbb problémának, mi az, amin szerintetek sürgősen változtatni kellene?
- Az egyik legnagyobb probléma, hogy az iskolákban nem oktatják az életmentést, pedig bizony sokszor elég lenne feltolni a beteg állát, hogy ne fulladjon meg. Próbáltam a helyi iskolákat megkeresni, hogy vegyék be tananyagnak az életmentést, de nem sok sikerrel jártam, pedig bizony sokszor nagyon fontos lenne, hogy ezt mindenki elsajátítsa. Amikor eszméletlenül összeesik valaki, sokszor a nyelvétől fullad meg. Vagy a szívmegállás után van 3-4 perc, amíg visszahozható, addig nem lesz agy halott. Ha az alatt elkezdi valaki újraéleszteni nagyobb az esélye, mintha nem történne semmi. Az a baj, hogy egyből a mentőt hívják, holott azonnal meg kellene kezdeni az újraélesztést, és valaki másnak hívni a mentőket, hogy amíg mi odaérünk, addig is legyen folyamat, akkor nagyobb eséllyel tudjuk visszahozni –mondja Lovas Ottó
Elgondolkodom, hány osztályfőnöki órán hallgattam annakidején egy papot, hányszor folytattunk értelmetlen vitákat, beszélgetéseket, de sosem tanultam meg újraéleszteni. Pedig mennyivel hasznosabb lett volna.
Mindenesetre most Lovas Ottó segítségével pótoltam az elmaradt alapvető életmentő hiányosságaimat, és szeretném elmondani, hogy a legalapvetőbb dolgok alig egy óra alatt megtanulhatók, elsajátíthatók. Úgyhogy azt hiszem ezt bármikor bele lehetne venni az osztályfőnöki óra tananyagába. Mert bizony az, hogy miképpen mozdítsunk meg valakit, hogyan tartsuk fönt a keringést, életet menthet. És most ha elképzeljük, hogy a legközelebbi hozzátartozó, gyermekünk, szüleink, testvérünk, barátaink kerülnek olyan helyzetbe, hogy megáll a szívük, hasznos lehet, ha azonnal tudjuk mi a teendő.
Közben csöngetnek. Abonyba kell mennünk Esettkocsival, eszméletlenül találtak valakit az udvaron. 10 perc alatt száguldozva érjük el a helyszínt, egy roma családban a túlsúlyos beteg a földön fekszik és leállt a szíve, már a menye elkezdte az újraélesztést, közben a háziorvos is odaért, bekötötte az infúziót. Ugyanazt látom csapattól, mint az első hasonló esetnél. Rutinosan, szavak nélkül veszik át az újraélesztés folyamatát. Szívmasszás, többször „megütik” hogy megpróbálják visszahozni az életbe. Mivel még fibrillál, nem adják föl azonnal. 20 perc sikertelen kísérlet után Lovas Ottó sajnálkozva engedi el a beteget. A családból az egyik unoka a mentőkre támad. Őket hibáztatja a nagymama haláláért. Olyan erőszakos, hogy én megijedek, és a rendőrséget tárcsázom, ők biztosítják a nyugodt elvonulásunkat.
Újra mennünk kell, most mentőautó, állítólag öngyilkossággal fenyegetőzik valaki, és már a rendőrség hívta a mentőket. Én is megyek. Egy ittas állapotú férfi agresszív, a rendőrökkel is, nem akar beszállni a mentőautóba. Az egyik mentős próbálja meggyőzni, sikertelenül. Többszöri kérésre sem hajlandó velünk jönni a kórházba, közben fenyegetőzik és erőszakosan közelít mentőshöz. Végül rendőri segítséggel jut be az elmeosztályra. A mentőápoló mondja is, hogy neki már volt egy ilyenben része, azóta agresszívekkel nagyon vigyáz. Néhány éve majdnem hasba szúrta így valaki.
És még mondják nekem, hogy a mentősöknek nem veszélyes az élete.
Visszaérve az állomásra még elmondják, hogy az emberek hozzáállásán is kellene változtatni. Meg kellene érteni, hogy a mentős segíteni akar, hogy ők sosem ellenségesek.
Lovas Ottó problémának véli azt is, hogy ma már az emberek nem tudnak betegséget, szituációt kezelni. Sokan még lázat sem tudnak csillapítani, egyből a mentőt hívják, pedig régen az emberek tudták mikor kell mentőt, mikor papot és mikor orvost hívni. Ma már egyszerűbb mindenért a 104-et tárcsázni. Ezért nagyon sokszor úgy mennek, hogy tudják, a beteg otthoni kezelés alatt is gyógyítható lenne. Ezzel elveszik esetlegesen egy olyan betegtől a lehetőséget, akihez az azonnali mentő megérkezése az életet jelenthetné.
Közben megint szól a csengő, cukorbeteg nénihez kell menni, verejtékezik, KIM-es autóval indulunk. Percekig keressük a pontos címet, nincsenek kitéve a házszámok. A néni már nem ismeri fel a hozzátartozóit. A szakápoló azonnal nézi a cukorszintet. Nagyon leesett. Beköt neki némi cukor infúziót, majd további infúzió adagot. Azonnal látható a javulás. Percek alatt a néni mintha kicserélődött volna, egészen jól lesz. Megyünk is vissza a kórházba vele., én pedig örülök, hogy láthattam megint miképpen segítenek.
Mire lenne szükségetek? –kérdezem.
Tudnánk mire költeni, ha az alapítványunk pénzhez jutna, vehetnénk még megfelelő eszközöket, felszereléseket. – mondják
Az autóink pl már nagyon öregek van olyan kocsink, ami már hétszázezer kilométernél is többet ment és még mindig szolgálatban van. Nincs miből kicserélni, a mentők ritkán kapnak új autót.
A Ceglédi Mentők Alapítvány számlaszáma: 65800076-11017828

Köszönöm a mentőknek, hogy kívülállóként betekintést engedtek értékes munkájukba.