Egyszer megfogadtam, hogy itt már nem beszélek a múltamról, de a sors úgy hozta, úgy hozza folyamatosan, hogy kíséretiesen lebegjen a szemem előtt.
Bejár a munkahelyemre egy srác, néz a nagy kék szemeivel, szinte azonnal kiderült, hogy miattam jön. A nézése, a szeme emlékeztet valakire. Valamikor régen valaki ugyanígy nézett rám, heteken, hónapokon, éveken keresztül egy papírbolt polcrendszere fölött… Pont így… Ahhoz a sráchoz hozzámentem.
Itt most akadály egy feleség és egy gyermek…
A fiatalember kíváncsi rám, olvassa a blogomat, minden érdekli, ami rólam szól, és vigyáz rám.
Évek óta nincs családom, a szüleim már több mint egy évtizede halottak, az ünnepeket a hétvégéket két éve egyedül töltöm… Volt egy rövid időszak, amikor úgy gondoltam, újra tartozom valakihez, valahová, valakinek fontos vagyok, kaptam az élettől egy reményt, hogy egyszer családom lehessen. És újra átélhessem milyen az, hogy van kihez hazamenni, van aki vár… De akiről úgy gondoltam, hogy a családom lett, az nem így gondolta. Aljasul eldobott, és azóta egyszer sem kérdezte meg, hogy ugyan mi van veled? Élsz még? Sőt, a telefonszámát is megváltoztatta, és azt is letagadja, hogy valaha ismert. Semmit nem jelentettem neki, miközben nekem a mindenem volt…
Amikor erre ráébredtem, akkor két napig feküdtem a padlón mozdulatlanul, és néztem a plafont. Van egy olyan mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít.
34 éves vagyok, és a volt férjem elvágta a remény fonalát, hogy családom lehet. Évekre gondoskodott róla, hogy féljek kimenni az utcára, eltiporta a nőiességemet, megalázott megbántott, megvert és tönkre tett. Ebből az állapotból kellett EGYEDÜL, SEGÍTSÉG NÉLKÜL felállnom. Nem volt könnyű, de ma már csak rossz emlék a múlt.
És most itt van valaki… Lehet, csak ki kellene nyújtanom érte a kezem… Nem tudom, nem érzékelem mi az, ami közöttünk lebeg. Egyszerűen díszbe öltözik a szívem, mikor meglátom az üvegen keresztül, miképpen sunnyog lámpa nélkül 3-al felém. Látja a minimet és már jön.
Boldog??? Nem tudom…, de valamiért jön hozzám, újra és újra. Néz és szeretetet sugároz felém. Nem mondja, egy újjal nem értünk egymáshoz, de örül nekem, hogy újra lát. Látszik minden mozdulatán, a szem a lélek tükre és a szem nem tud hazudni.
Ágival a kolléganőmmel és barátnőmmel megbeszéltük, egyszerűen rá kell bíznom magam az árra. Ha Ő az, akit nekem rendelt a sors, akkor jönni fog, nem kell érte mozdulnom, ha pedig nem, akkor érkezik más. Kicsi a valószínűsége, hogy ebben a korban már olyan valaki jön, akinek senkije nincs, én sem várhatom ezt, hiszen én is voltam férjnél már. Családot szeretnék, tartozni valakihez… Istenem, egyszer had lehessek önző magamhoz. Boldog szeretnék lenni. Szeretném újra valaki mellett álomba hajtani minden nap a fejem. Szeretnék egy gyermeket, ez a legnagyobb álmom. Ha a mai átlag életkort nézem, akkor leéltem már több mint az életem felét, ha családomban lévő női élettartamot kell figyelembe vennem, akkor van még 20 évem, ha kegyes velem a sors és nagyvonalú, akkor maximum 30. Lehet egy minimális, (nem túl sok) esélyem még arra, hogy teljesüljön az álmom és gyermekem szülessen. Arra hogy az unokámat is láthassam, gyakorlatilag esélyem sincs. Szeretnék még élni ezzel a minimális eséllyel. Remélem sikerül.
Nem akarom a fennmaradó életemben örülni annak, aminek most, hogy húsvét mindkét napján dolgozom, mert most például majd kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam a beosztást, hogy Bea figyelembe vette a kérésemet. Végigdolgozhatom az ünnepeket. Örültem, mert legalább nem sírok otthon. Önző lennék? Nem tudom, de önzőség kis boldogságra vágyni, mikor az elmúlt 34 évemből 20-ban folyamatosan fel kellett állnom a padlóról?
Ezt csak az értheti meg, aki ismeri az életem, nem volt könnyű… Gyakorlatilag az is csodával határos, hogy életben vagyok. Olyan nagy kérés lenne a sorstól, hogy ne csak elvegyen, hanem adjon is nekem már valamit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése