Loptam, de mintha a mostani gondolataimjat írná le, az akitől.

"....Eljön a pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít; hogy ki az, aki sosem számított; ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog.. ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek...."

"Azt mondják,egy percig tart, hogy észrevegyél valami különlegeset,egy órát, hogy komolyan vedd,egy napot, hogy megszeresd, és egy egész élet kell ahhoz, hogy elfelejtsd."

"...Találni egy embert, aki gyönyörűnek hív és nem csak csinosnak. Aki felhív, amikor bele vagy gabalyodva, aki fennmarad csak azért, hogy lássa, ahogy alszol.
Várni egy srácra, aki homlokon csókol, aki akkor is meg akar mutatni az egész világnak, amikor csapzott vagy, aki a barátai előtt is fogja a kezed.
Várni arra az egyre, aki állandóan emlékeztet rá, hogy mennyire érdekled őt és hogy milyen szerencsés, hogy vagy neki.
Várni arra az egyre, aki a barátaihoz fordulva azt mondja, ".......Ő az.

Szerencsétlen nap, vagy játszom a sorssal?

Jogsi megszerzése előtt állok, de mivel két kocsi feltörésem, három lakás betörésem volt az elmúlt egy év alatt, nehéz szívvel hagyom otthon a kocsimat, főleg mikor éjszakára megyek.
Tegnap épphogy kihajtottam a munkahelyemről, mikor lekapcsoltak a rendőrök. Ilyen az én szerencsém. Úgyhogy most a fejem fölött lebeg valamennyi eltiltás. Bár legalább az alatt az idő alatt, be tudom fejezni a jogsit.
Közben leállta az autó, úgyhogy ott is kellett hagynom a kocsit, ahol megállítottak.
Lehet ez a sors, hogy ez az évem ilyen szerencsétlenül indul?
Épp, hogy hazaérek, csörög a telefonom, Thai masszásra jön egy pasas.
Miután őt elengedtem, bedöglött a Tv-m. Épp, hogy elmúlt egy éves, nem tudom mi ez most, de baromi szerencsétlennek érzem magam. Mi jöhet még?

Nem beszélve, a srác, aki nekem nagyon tetszik, elindult kicsit felém. Vagy lehet csak én érzem így.
Mindenesetre most kicsit ki vagyok bukva, és ilyenkor nagyon úgy érzem jó lenne egy társ. Jó lenne valaki, aki azt mondja, ne aggódj, minden rendben lesz.
Lehet ez a depresszió korral jár?

A múlt árnya a jelen félelme bennem.

Egyszer megfogadtam, hogy itt már nem beszélek a múltamról, de a sors úgy hozta, úgy hozza folyamatosan, hogy kíséretiesen lebegjen a szemem előtt.
Bejár a munkahelyemre egy srác, néz a nagy kék szemeivel, szinte azonnal kiderült, hogy miattam jön. A nézése, a szeme emlékeztet valakire. Valamikor régen valaki ugyanígy nézett rám, heteken, hónapokon, éveken keresztül egy papírbolt polcrendszere fölött… Pont így… Ahhoz a sráchoz hozzámentem.
Itt most akadály egy feleség és egy gyermek…
A fiatalember kíváncsi rám, olvassa a blogomat, minden érdekli, ami rólam szól, és vigyáz rám.
Évek óta nincs családom, a szüleim már több mint egy évtizede halottak, az ünnepeket a hétvégéket két éve egyedül töltöm… Volt egy rövid időszak, amikor úgy gondoltam, újra tartozom valakihez, valahová, valakinek fontos vagyok, kaptam az élettől egy reményt, hogy egyszer családom lehessen. És újra átélhessem milyen az, hogy van kihez hazamenni, van aki vár… De akiről úgy gondoltam, hogy a családom lett, az nem így gondolta. Aljasul eldobott, és azóta egyszer sem kérdezte meg, hogy ugyan mi van veled? Élsz még? Sőt, a telefonszámát is megváltoztatta, és azt is letagadja, hogy valaha ismert. Semmit nem jelentettem neki, miközben nekem a mindenem volt…
Amikor erre ráébredtem, akkor két napig feküdtem a padlón mozdulatlanul, és néztem a plafont. Van egy olyan mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít.
34 éves vagyok, és a volt férjem elvágta a remény fonalát, hogy családom lehet. Évekre gondoskodott róla, hogy féljek kimenni az utcára, eltiporta a nőiességemet, megalázott megbántott, megvert és tönkre tett. Ebből az állapotból kellett EGYEDÜL, SEGÍTSÉG NÉLKÜL felállnom. Nem volt könnyű, de ma már csak rossz emlék a múlt.
És most itt van valaki… Lehet, csak ki kellene nyújtanom érte a kezem… Nem tudom, nem érzékelem mi az, ami közöttünk lebeg. Egyszerűen díszbe öltözik a szívem, mikor meglátom az üvegen keresztül, miképpen sunnyog lámpa nélkül 3-al felém. Látja a minimet és már jön.
Boldog??? Nem tudom…, de valamiért jön hozzám, újra és újra. Néz és szeretetet sugároz felém. Nem mondja, egy újjal nem értünk egymáshoz, de örül nekem, hogy újra lát. Látszik minden mozdulatán, a szem a lélek tükre és a szem nem tud hazudni.
Ágival a kolléganőmmel és barátnőmmel megbeszéltük, egyszerűen rá kell bíznom magam az árra. Ha Ő az, akit nekem rendelt a sors, akkor jönni fog, nem kell érte mozdulnom, ha pedig nem, akkor érkezik más. Kicsi a valószínűsége, hogy ebben a korban már olyan valaki jön, akinek senkije nincs, én sem várhatom ezt, hiszen én is voltam férjnél már. Családot szeretnék, tartozni valakihez… Istenem, egyszer had lehessek önző magamhoz. Boldog szeretnék lenni. Szeretném újra valaki mellett álomba hajtani minden nap a fejem. Szeretnék egy gyermeket, ez a legnagyobb álmom. Ha a mai átlag életkort nézem, akkor leéltem már több mint az életem felét, ha családomban lévő női élettartamot kell figyelembe vennem, akkor van még 20 évem, ha kegyes velem a sors és nagyvonalú, akkor maximum 30. Lehet egy minimális, (nem túl sok) esélyem még arra, hogy teljesüljön az álmom és gyermekem szülessen. Arra hogy az unokámat is láthassam, gyakorlatilag esélyem sincs. Szeretnék még élni ezzel a minimális eséllyel. Remélem sikerül.
Nem akarom a fennmaradó életemben örülni annak, aminek most, hogy húsvét mindkét napján dolgozom, mert most például majd kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam a beosztást, hogy Bea figyelembe vette a kérésemet. Végigdolgozhatom az ünnepeket. Örültem, mert legalább nem sírok otthon. Önző lennék? Nem tudom, de önzőség kis boldogságra vágyni, mikor az elmúlt 34 évemből 20-ban folyamatosan fel kellett állnom a padlóról?
Ezt csak az értheti meg, aki ismeri az életem, nem volt könnyű… Gyakorlatilag az is csodával határos, hogy életben vagyok. Olyan nagy kérés lenne a sorstól, hogy ne csak elvegyen, hanem adjon is nekem már valamit?

Elveszve.

Egyik éjjel későn értem haza a munkából és nem találtam a cicámat. 8 éve meg van már legalább és mindig boldogan jött felém. Nagyon elszomorodtam, bár Cegléden egy viszonylag zárt környezetben élek, azért megfordult a fejemben, hogy történhetett vele valami. Hajnali 4-ig kerestem a Bedében a Rombolót és már sírtam, mert most már két éve Ő az egyetlen élőlény, akiért hazamegyek. Sokszor Ő tartotta bennem a lelket. Reggel 6-kor még a szomszédasszonyomra is rátörtem az ajtót sírva, hogy azt is mondják meg, ha elpusztult, ne titkoljanak semmit. Találtam nem messze egy állati tetemet, (valószínű macska volt) és már épp azon voltam, hogy hazaviszem és eltemetem, mikor őkelme reggel 9-kor szépen hazasétált, mint aki jól végezte dolgát. A másik szomszédom macskái között töltötte az éjszakát, és valószínű jót mulatott erőfeszítéseimen, ahogy megtalálni próbáltam. Persze másnap ecseteltem mindezt a kollégáimnak.
- Adok neked három másikat helyette.---jött Barbitól a megjegyzés.
- Valószínűleg mindenki bolondnak nézett a környéken, meg az összes kutya és szomszéd a barátod lett. –Toldotta meg Gyuri.