Néhány napja kaptam egy barátkérést egy kb. 20 éves fiútól .. Azt szerettem volna megtudni, hogy egy fiatal fiú, aki akár a fiam is lehetne, miért akar a barátom lenni, mitől lenne különleges a profilom? Szóval elfogadtam. Aztán elkezdett privát üzeneteket küldeni. Nagyon kedvesen, üdvözölt, én pedig válaszoltam neki. Megkérdezte a koromat, és mivel nem szeretek hazudni, elmondtam neki. Azt válaszolta, hogy nagyon szép vagyok. (Be kell vallanom, tetszett a hízelgés). Kis ideig írogatunk egymásnak majd megkérdezte, hogy lehet-e "felnőtt dolgokról" beszélni.. Egy idő után azt válaszoltam, hogy igen... Ezzel a kis arccal válaszolt 👿 és azt mondta, hogy "köszönöm szépen, te kezded". Elkezdtem mesélni neki, hogy nagyon hideg időben fáj a térdem, a csípőm és a hátam, megdagad a lábam, ízületi gyulladásom, álmatlanságom van, és gyakran görcsölök, főleg alvás közben... Vártam a választ... Nem tudom, hogy mi történt. Letiltott ... Bhoo !! Felnőtt dolgokról akarnak beszélni aztán nem bírják..🤣🤣🤣

A kutyának semmi keresnivalója a lakásban, szokták mondani... Még szerencse, hogy én nem kutya vagyok, hanem a mamám tündéri szerelmetes kis nyuszifülecskéje....

Amikor egy farkas harcba bocsátkozik egy másikkal, de ráébred, hogy nincs esélye a győzelemre, csendben feltárja ellenfele előtt a nyaki vénáját – mintha azt mondaná: „Vesztettem. Essünk túl rajta.” Ám ekkor történik valami döbbenetes. A győztes farkas megdermed, mintha egy ősi erő tartaná vissza attól, hogy lesújtson. Egy mélyen a faj génjeibe íródott ösztön lép működésbe, amely emlékezteti: a faj fennmaradása fontosabb, mint a bosszú vagy a végső győzelem érzése. Ez a természet csodálatos törvénye. Egyetlen farkas sem tartja gyávának azt, aki alázattal elismeri vereségét, ahogy azt sem, aki győztesként visszafogja magát. Nincs szükség halálra vagy megtorlásra. A harc véget ér, a farkasok eltávolodnak egymástól, és az élet megy tovább. Ezt hívják alázatnak. Sok ember tanulhatna a farkasoktól!

Soha nem szerettem futni... Ha tehettem nem is futottam..., vagy ha mégis, akkor a HÉV és troli miatt, hogy nehogy lekéssem.... De megnéztem a Futni mentem című filmet. És azonkívül, hogy nagyon jó színészek játszanak benne és a kitartásról is szól van egy másik mondandója is... 1h 19 perckor hangzik el a legfontosabb mondandója a filmnek, amikor az anya arról beszél a lányoknak, hogy az apjuk nem is akart gyereket. De Ő szült neki ennek ellenére hármat, mert azt akarta, hogy a férje vele maradjon. És attól félt, hogy nem fog visszatérni, de visszatért, és nem miatta, a felesége miatt, hanem a gyerekek miatt, mert szerette őket.... És nagyon sok nő gyerekkel fogja meg a férfit, pedig egyszer egy szocmunkás, családsegítő barátom is azt mondta. Képzeljem el, a legtöbb férfi nem akar gyereket, gyereket többnyire a nők akarnak és belekényszerítik ebbe a férfit. Majd egy idő után elege lesz a férfinek és kimenekül a házasságból... De ha vissza is mennek vagy maradnak, az egyfajta kötelességből van és nem azért, mert szereti a nőt... Na ez a film igazi mondandója!

Nagyjából három napot voltam távol... Szombaton délelőtt indultam Zalaegerszegre és hétfőn jöttem vissza, de egy másik munka miatt még hétfőn délután Pestre is fel kellett mennem. Végig nagyon hiányzott Fidó a kiskutyám, pedig tudtam, hogy rendben lesz, mert a szomszéd kislány vigyázott rá. Azért hétfőn jó korán elindultam vissza, hogy még mielőtt Pestre megyek 1 órát legyen időm őt megsétáltatni, megszeretgetni. De mióta tegnap hazaértem, le sem lehet vakarni rólam. Egyfolytában az ölemben akar lenni, és simogatni kell. Biztos őt is megviselte a távollét. Amikor tegnap dél körül hazaugrottam egy órára annyira örült nekem, hogy attól féltem rosszul lesz. Forgott, pörgött, lihegett, ugrált. Azt hittem megszakad a kis szíve örömében. De szerencsére jól van, sikerült megnyugtatni azzal, hogy ölbe vettem és simogattam...

Az egy hete szerdán történt Japán hölgy sajnálatos gyilkossága után jutott eszembe a következő történet. Nem is tudom, hogy miképpen hagyhattam ki az első könyvemből, hiszen ma olyan élénken elém villant, mintha csak ma történt volna. A nagypapám, akit én nagyon szerettem, 86 éves korában hunyt el, és én akkor voltam 15 év körül... De ez az eset még valamivel korábban történt, akkor még szerintem vagy 7-8 évvel fiatalabb lehettem... A nagypapám vidéken élt, már özvegyként a nagynénémmel, akit én szintén nagyon szerettem, nála írtam meg az első könyvemet. Mai napig sokat gondolok szeretett nénikémre, mert Ő míg élt mindig ott volt mellettem, amikor bántott valami, vagy amikor boldog voltam... Szóval ez az eset 6-7 éves koromban történt vidéken. A nénikémnek udvarolt egy férfi, akiről egy idő után kiderült, hogy bántalmazó személyiség, úgyhogy a nénikém hazapakolt a papához. Pont ott voltunk a szüleimmel és én még kicsi voltam, nem nagyon értettem mi történik. De ez a bántalmazó férfi késő délután megjelent a nagypapám udvarán és elkezdett ordítozni és fenyegetőzni. Ott álltunk mindannyian az udvaron... Anyám épp a mosógéppel volt elfoglalva, amikor beállított a pasas... A nagyapám, bőven túl a 70-en természetesen védte a lányát. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a nagyapám feje lent a földön az őrült, pedig rajta térdel. Apám azonnal odarohant és leverte a pasast a papáról, anyám pedig megfogta a hypós üveget és rálocsolta az üveg tartalmát az őrültre.... Arra emlékszem, hogy mi gyerekek ott rettegtünk. És apám pofonjai hatására a pasas menekülőre fogta... Eltelt egy kis idő, és már bőven sötét volt, amikor visszajött az elmebeteg a rendőrség társaságában... Jöttek be a rendőrök és a pasas támadta anyámat, hogy kilocsolta hypóval a szemét. (Persze ez így nem volt igaz, mert a szemei megvoltak) És akkor a hatóságok ránk néztek, mi gyerekek ott rettegtünk összekapaszkodva.... És látták rajtunk, hogy félünk, papa feje véres volt, és akkor fogták és elvitték az elmebeteget... Nem adtak a rendőrök igazat neki, hanem a család mellé álltak. Soha többé nem hallottam róla. Csak azért írtam le, hogy régen is voltak ilyen őrült elmebetegek, csak mivel nem volt internet, nem kaptak ekkora nyilvánosságot.